Élet 50.-n túl

Van-e élet az 50. szülinap után is? 

20 évesen határozott nem lett volna a válasz. Most már másképp látom. Nagyon is van. Sőt ugyanúgy léteznek sóvárgások,álmok,célok mint fiatalon. Igazán akkor öregszik meg az ember,ha lemond a vágyairól.

Inkább minden elért eredményt örömmel és büszkén üdvözöljünk,de utána keressünk újabb  kihívást.

Mert az odavezető út a lényeges és az igazán nagyszerű!

Talán úgy tűnhet, hogy az írásaim kizárólag repülősöknek légi élményekről szól. Persze még rengeteg sztori van a tarsolyban. Fontosak,mert létem minden pillanata az,hiszen általuk értem ilyenné.

Minden kellett ehhez. A kellemes és a gyötrő történések is.

És a sok ember, akivel csak valaha találkoztam alakított, csiszolt azzá, akivé váltam.

Ahogy remélem én is hagytam nyomot karakterekben.

Néha egy kimondott szó,a másik lelkéhez talál,és ott lel új gazdára. Lehet ahol született a gondolat,már régen köddé vált,,míg ahol célba ért,ott soha el nem felejtik.

Különös dolog az emlékezés. Ugyanarra az eseményre nincs két egyforma visszagondolás.

Mindenki hozzáteszi a maga érzelmeit,személyiségét és azon a szemüvegen keresztül látja a megtörténteket.

Az én meséim is annyifélék, ahányan szereplői voltak és minden egyes olvasóval is többek lesznek,változnak.

Folytatom az élmények szavakba formálását több-kevesebb sikerrel.

Mert adni szeretnék,annak aki velem élte,hogy újra visszaszállhasson a múltba egy pillanatra,mielőtt tovább halad az útján.

A történetek olvasói meg részesei lehessenek mindannak,ami számomra fontos,vagy az volt valamikor.

Szeretnék a döntésekről is írni,amit valamennyien hozunk gyakrabban,mint tudatosul bennünk.

És azok hatásairól mások életére. Mert így kerek egész ez a világ.

És ettől szép a sokszor nehéz sors.

Főszereplők vagyunk, a saját létezésünk origója.

Szép estét Mindenkinek!

Már több bejegyzés született a japán élményekből.

Annyira más kúltura,annyira más viselkedési normák!

Az első japán utam alkalmával történt. Akitában voltunk, viszonylag közel a tengerhez. Miután a városban már mindent megnéztünk,a leghíresebb , a város szélén álló kilátótornyukat is.

Igy a személyzet úgy döntött, kirándulunk a nagy vízhez. A part csalódás volt. A majdnem fekete homok, hínárok nem ösztönöztek a strandolásra.

Ketten úgy döntöttünk vissza is megyünk a városba. Inkább majd olvasással,alvással múlatjuk az időt.

Igen ám,de hogyan? Vonat csak órákkal később indult. Kiálltunk hát az országút szélére. Először a nem megfelelő oldalra, elfelejtvén a baloldali közlekedést..

Majd mikor már irányban voltunk,lengettük a karunkat az autóknak. Nagyon,kedves udvarias nép a japán. Mindenki mosolyogva visszaintegetett.

Végre egy meg is állt. Kézzel-lábbal elmagyaráztuk,hogy vissza szeretnénk menni Akitába. Barátságosan beinvitáltak a járműbe.

Valahogy kiderült, hogy az utasok közül való egyik hölgy angoltanár. De körülbelül úgy beszélte a nyelvet, mint valaki egy-két hónap tanulás után...

Fel is adta hamar. Az előttük haladó autó a barátaikkal haladt. Folyamatosan tartották a kapcsolatot  rádión.

Minket nézett, beszélt a mikrofonba és rettentő jókat nevetett. Biztos érezték, hogy ez elég kínos nekünk,mert figyelmes felajánlást tettek,hogy a centrum helyett,inkább elvisznek bennünket egy nagyon nevezetes építményhez.

Ki is tettek minket annál a toronynál,ahol előző nap jártunk. Jókedvűen elbúcsúztak tőlünk.

Így majdnem akkora távolságra kerültünk a központtól, mint ahol felvettek, csak az ellenkező irányból...

Még nem repültünk Kanadába hazai géppel,amikor felkerekedtünk a gyerekekkel meglátogatni Apámékat.

A nagyobbik fiam pár héttel korábban bárányhimlős lett. Tologattuk az indulást,vártuk,hogy az öccse is átessen a fertőzésen.

Semmi sem történt,rajta csak nem jöttek a kiütések elő! Három héttel halasztottuk el az indulást.

A gyerekorvos már biztosra mondta a nyugodt utazást.

Felkerekedtünk hát. Amszterdami átszállással, két izgő-mozgó gyerekkel. A kisebbik csemetém még beszélni sem tudott, de kiválóan szóval tartotta a gépen mellette ülőt Torontóig. Lenyűgözően halandzsázott levegővétel nélkül.

A hosszú út után fáradtan már csak egy rövid közös üdvözlő vacsorára maradt erőnk és bedőltünk az ágyba.

Reggel Apám vette észre, hogy a kicsin rengeteg kiütés van. Azt hitte összecsipkedte valami....

Szomorúan feleltem, ez bizony bárányhimlő....

Indulhattunk is rögtön a gyógyszertárba. Öcsém volt a tolmács,én akkor tanultam meg örökre a betegség nevét angolul.

A hólyagokon kívül nem volt semmi más tünete.A kedve is kiváló maradt. Mindenhová állig felöltözve vittük a meleg nyár ellenére...

Három hétre rá, Apám telefonált, hogy bizony az én öcsikém is megfertőződött és rajta keresztül még rengeteg osztálytársa. Sajnos őt jobban megviselte a betegség. magas láza volt.

Mivel ezen a gyerekbetegségen jobb túl lenni minél kisebb korban, így mindenki csak örült a mi export vírusunknak!

Kezdetben a torontói települések egyhetesek voltak. Nekem különösen nagy öröm volt ez,mert Édesapám és az öcsém ott élt. Ilyenkor igyekeztem minél több időt velük tölteni.

Bár csak féltestvérek vagyunk,és 20 évvel fiatalabb is ő , mégis nagyon közel  áll hozzám a tesóm.

A legjobb kanadai településem az volt, amikor ő is velünk jött kirándulni.

A személyzetből csak nekem volt ott a jogosítványom,így én béreltem egy kisbuszt. Ebben kilencen elfértünk kényelmesen. A kölcsönzősnek nehéz dolga volt velem,mert korábban nem vezettem automata autót és sehogy sem értettem,hogy a lejtőn hogy fogok elindulni visszagurulás nélkül...

De hamar belejöttem,nem zavart a nagysága sem,könnyebb volt vele parkolni,mint otthon a kisPolskival.

Kifejezetten élveztem a soksávos autópályákat,tempomatot. Nem is különösebben izgatott már,hova megyünk,belefeledkeztem a vezetésbe.

Azért sok helyre eljutottunk egy nap alatt. Indián rezervátum,tavak...

Akkor még nem volt GPS, így térképpel tájékozódtunk.

Vicces is volt, amikor egy olyan útra tévedtünk, ami egy ház kertjébe vezetett.

Ilyen hasonló történt egy másik hosszú ottlét alkalmával is. Akkor a városi tömegközlekedés sztrájk miatt szünetelt, így nem tudtam meglátogatni az ottani családomat sem. A szálloda fogságából az egyik kolléganőmmel felkerekedtünk, vásároltunk egy közeli boltban a futáshoz szükséges felszerelést, ruhát,cipőt.

Reggel beöltöztünk és elindultunk .A szálloda melletti park hamar unalmassá vált,így gondoltuk az utcák izgalmasabbak lesznek.

Mikor rossz felé kanyarodván az autópályán találtuk magunkat, jobbnak láttuk visszafordulni. Már fáradtak voltunk,de tudtuk,ha megállunk,nehezebb lesz újra nekilódulni.

Akkor már második órája róttuk a várost. Úgy eltévedtünk, hogy egy benzinkúton kellett kérdezősködni, merre találjuk a hazautat.

A véletlen szerencse mellénk szegődött egy másik kocogó személyében. Nyomába szegődtünk. Néha ugyan bizalmatlanul hátra-hátra tekingetett,hogy miért követjük...

De nem tágítottunk. Egészen a lakása ajtajáig elkísértük....

Mire végre visszaértünk a szobáinkba, szinte összerogytunk a kimerüléstől.

A sport felszerelést a hátralévő időben elő sem vettük.

Regenerálódtunk a mi "maratonunk" után.

Újra New York felé szálltunk a barátnőmmel együtt!

És landoltunk is , gond nélkül! Eljött az idő, hogy Manhattan felé araszolva,már a buszon eltervezzük,hova és mikor megyünk.

Azt a 23 órát, amit ott töltöttünk,a legjobban akartuk kihasználni.

Legyen benne kis kultúra, vásárlás,finom étkek!

Átverekedtük magunkat a hihetetlen dugón és már a célegyenesben, a szálloda utcájában, szóltak rádión a sofőrünknek, hogy azonnal vissza kell fordulnunk a reptér felé.

A buszvezető csak a vállát vonogatta, mikor kérdeztük mi történt.

Könyörögtünk, legalább tegyen ki minket,onnan már gyalog is besétáltunk volna a hotelünkbe.

De hajthatatlan volt. Ha menni kell,nincs mese!

A visszaút sem volt gyorsabb! Hullafáradtan és immár a sok program reménye nélkül zötykölődtünk.

Végre odakanyarodtunk az érkező terminál elé.

Két pilóta kollégánk állt ott, akik tréningen voltak egy másik amerikai városban és akkor érkeztek New Yorkba.

Nem minket akartak visszatapsolni, azt hitték,a váltószemélyzetünk busza érkezett. Udvariasan le akartak minket segíteni és amikor nem mozdultunk,jöttek rá,hogy a fáradt crew-val megrakott busz jött értük.

A félreértés miatt ismét elmaradt a tervezett csavargás.

Sőt! Úgy gondoltuk, talán jobb,ha nem is megyünk többet együtt sehova,mert mindig történik valami rendkívüli!

A meghiúsult new-yorki út után, barátnőmmel kértünk egy közös járatot.

Egy hetes Detriot-Los Angeles. Maga az álom!

Kislány koromban, még az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy Budapesten kívül máshova eljuthatok. Most meg ilyen mesés utazásokban lehetett részem!

Detroit kihalt és nyomasztó városnak látszott,a korábban már látott amerikai helyekhez képest.

Csak kevés időt töltöttünk ott. A legmaradandóbb emlékem, az az Imax mozi,amilyenben még nem voltam korábban.

De Los Angeles egészen más!

Ha útleírást szeretnék írni, megtöltene egy könyvet az a sok látnivaló,amit ott végig látogattunk.

De ez a blog inkább a személyes benyomásokról, rövid, ám nyomot hagyó történésekről szól. Amikért érdemes most 50.-n túlinak lenni, mert minden napra jut visszaemlékezni való.

A szállásunk bungalószerű házikókban volt. Már belépve sokkolt a falakba ívódott marihuána szag.

Mi mindent láthattak azok a falak!

Kicsomagoláskor kellemetlen meglepetés ért. A bőröndömbe csomagolt dobozos narancslé eláztatta az összes ruhámat. Persze a jó időre való tekintettel eredetileg fehérek lettek volna.

Csábítottam a barátnőmet, hogy reggel menjünk egyet futni a környéken. Elég kategorikusan zárkózott el. Majd hajnalban, mégis a legmélyebb álmomból ébresztett, hogy most jött el a pillanat, induljunk.

A megerőltető sport után jól esett a szálláshelyhez tartózó medence partján pihenni. Az egész személyzet ott hevert. Már majdnem elaludtunk, amikor a helyi fiatalok fejesei következtében, fel-felriadtunk a ránk fröccsenő vízre.

A kapitány fürdőnadrágban is az! Bár termetre nem robosztus, de annál inkább tekintélyt parancsolt a hangja. Leteremtette őket, mire a srácok egy "yes sir" kíséretében eloldalogtak.

Másnap autót béreltünk, hogy a híres 66-s úton elmenjünk Las-Vegasba. Már az indulás kalandosra sikeredett. A kollégám, aki, kihozta a kölcsönzőből az autót, becsukta a jármű valamennyi ajtaját, miközben mi a csomagtartóba pakoltuk a cuccainkat, Most az egyszer jól jött,hogy kicsi vagyok! Mint Hüvelyk Matyi, másztam be hátulról, hogy az utastérből engedjem be a többieket.

A döbbent arcra is emlékszem, amit egy  tárlatvezető vágott, mikor figyelmesen bólogatva végig hallgattuk a mondandóját,majd a van valakinek kérdésére,csak a mosdó hollétére voltunk kíváncsiak....

És Hollywood ! A kollégáim szerencsét próbáltak a kaszinókban. Én nem játszottam. 

Akkor már tudtam, nekem a szerelemben van mázlim!

Nagy örömmel láttuk barátnőmmel,hogy együtt osztottak be bennünket egy New-York-i járatra.Már átöltözés közben azt tervezgettük hová megyünk,mit csinálunk a Nagy Almában.

Jó csapat jött össze,zömében a 1982-ben végzettekből. Igazán jó hangulatban indultunk az útnak.

Nem volt túl sok utas,maradt szabad hely bőven. Egyszóval laza kis útnak ígérkezett...

Alig hagytuk el Magyarországot, Bécs felett voltunk. Éppen az újságos kocsiról kínáltuk a sajtót,amikor vészsüllyedésbe kezdtünk. Tulajdonképpen mi sem tudtuk,hogy nem zuhanunk-e éppen...

A kocsi meglódult,mi alig bírtunk talpon maradni. Már gyakorlórepüléskor átéltem ugyan,de élesben egész más volt.Az oxigénmaszkok kiestek,a konyhai sütőkből füst szállt fel.

Egy pillanat alatt vált rémálommá a nyugodt út .Az utasaink rettenetesen megijedtek,sikoltoztak.

Végre egyenesbe került a repülő. Visszafordultunk hazafelé. A leharcolt fedélzet siralmas látványt nyújtott.

Azonnal felmértük,kinek milyen segítségre van szüksége. Egy kisbaba arcocskája,akit éppen szoptatott az anyukája,az oxigén hiánytól sötétkék színű lett. Ahogy elcsitultak a fellegek,ő is hamar rendbe jött.

Néhány kék foltot és az ijedtséget leszámítva, sértetlenül megúszta mindenki a kalandot.

A kapitány bemondta,hogy sajnos órákig kell még a levegőben maradnunk, amíg az üzemanyagot elégetjük,mert teljes terheléssel gond lenne leszállni Budapesten.

Mikor ezt meghallották az utasok, újabb pánik tört ki. Mindenki arra vágyott,hogy biztonságos földet érezzen a talpa alatt.

Ráadásul csak innivalót tudtunk nekik adni, meg szendvicset,mert a parancsnoki utasítás az volt,hogy fel kell készülni a váratlan leszállásra.

Igy repkedtünk majdnem öt órát. Végeredményként megérkeztünk Budapestről Budapestre....

Miután kiszálltak a meggyötört utasaink, mi még a gépen maradtunk. Sok adminisztráció, jelentések....Akkor tudtuk meg,hogy elromlott a kabinnyomást mérő műszer. Mivel azt mutatta, hogy  dehermetizálódott a gép,a protokoll szerint vészsüllyedéssel kell elérni a biztonságos magasságot,ahol már tolerálja az emberi szervezet a levegő összetételét. Valóságban csak a jelzés volt téves.

Hát a közös csavargásból semmis sem lett.

Viszont este már mi fürdettük a gyereket otthon!

Imádom a kutyákat. Mindig volt. Úgy hozzánő az emberhez,mint egy családtag.

Pár évvel ezelőtt,a fiam kedvesének elpusztult a blökije. Vigasztalhatatlan volt, nagyon szerette.

Bár, az elveszített jó barátot, senki nem pótolhatja, idővel úgy éreztem, hogy újra kész arra,hogy újra közel engedjen magához egy kutyust.

Úgy esett, hogy barátnőm szólt,hogy vidéken született három aranyos állatka,és ha nem kellenek senkinek,akkor elaltatják őket.

Rögtön kijelentettem , hogy az egyiknek máris helye van nálunk.

A fiatalok éppen a kertben voltak, amikor megérkezett a kis jövevény. Irtó pici volt. Szóltam a gyerekeknek. Egyből elolvadtak, annyira édes volt.

Akkor mondtam meg, hogy a kis eb az övék, nekik hozták. Döbbent csend következett. Lefagyott a mosoly az arcukról, csak annyit tudtak nagy nehezen kinyögni, hogy akarnak majd egyszer kutyulit,de nem most, és nem ilyet....

A meglepetés balul sült el, a gyerekek hazamentek és a kicsike ott maradt nálam.

Már kezdtem beletörődni, hogy enyém lett az ajándék.

Ám lassan tapogatózva jöttek az érdeklődések....Kaphatnának-e képet a szülőkről,hogy mégis mire lehet számítani,ha felnő. Ez ugyan elég riasztó óhajnak tünt ,mert a kiskutya egy pincsi és egy tacskó szerelmének gyümölcse volt.

De bátran elküldtem a képeket....A szeretet utat tört ,nem ismert akadályt! A pici családra lelt!

A gyerekek ma már nincsenek együtt, de az öleb örökre kapocs marad köztük.

Már máshol dolgoztam,de gyakran utaztam Pristinába.Mindig öröm volt találkozni a volt kollégákkal.

Hízelgő volt,milyen kedvesen fogadtak,kényeztettek.Ha volt rá lehetőség beültettek a comfort osztályra,a pilótákat is meglátogattam.

Azt éreztem,itthon vagyok és belesajdult a szívem,hogy már nem tartozom közéjük.

Egyik ilyen alkalommal történt,hogy az első sorban ültem.Egész úton nagy ajnározásban volt részem.

Tőlem pár szék távolságra egy férfi ült.Ismerősnek tünt,de nem tudtam hová tenni. Néha elkaptam csodálkozó pillantását,ahogy azt latolgatja,vajon ki lehetek,hogy ilyen megkülönböztető bánásmódban van részem.

Mikor megérkeztünk,fordult a kocka! A gép aljában az utastársamat hófehér cadillac várta.

Az esti hiradóból tudtam meg,hogy a híres olasz színésszel,Franco Néroval hozott össze a véletlen egy repülőút idejére.

Sajnáltam az elszalasztott alkalmat,hogy nem kértem (és adtam..... ) autogramot.

New Yorkból indultunk hazafelé.Az utasok beszálltak,elhelyezkedtek,egy üres hely sem maradt.

A felszállás felé gurultunk,közben a kapitányunk üdvözölte az utasokat.Nem volt éppen jó hír,de különösebben nem lepődtünk meg annak hallatán,hogy 34. helyen vagyunk a szárnyra kelésre várakozók sorában...

Gondoltuk,ez bizony eltarthat akár egy órát is....

Négy óra lett belőle. Egy gép megsérült landolás közben,ezzel teljesen felborult a reptér forgalma.

Végre ráfordultunk a starthelyre,leültünk,mi is bekötöttük magunkat.Egyszer csak újra megszólalt a parancsnok hangja.Arról szólt a tájékoztató,hogy bizony kevesebb az üzemanyagunk,mint a biztonságilag előírt,így vissza kell mennünk tankolni.

Beálltunk hát az állóhelyre,utasok a fedélzeten maradtak,kerozint és némi étel-ital muníciót vettünk magunkhoz,mert a cateringünk is megfogyatkozott a hosszú veszteglés alatt.

Újra elindultunk.Nem dobott fel bennünket a hír,hogy 50.poziciót kaptuk,hogy elhagyjuk New Yorkot...

Végül majdnem nyolc órás reptéri kirándulás után felszálltunk Budapest felé! A teljes repülési idő 7 óra 50 perc volt.

A gép parancsnokát minden további new-yorki útja alkalmával,"guruló kapitányként" üdvözölték az amerikaiak.,

Ezen a járaton utasunk volt egy kollégánk is.Rutinosan, rögtön beszállás után,elhelyezkedett,szemmaszkját feltette és mélyen elaludt.Amikor a tankolásra viszatértünk az állóhelyre,érzékelte,hogy megállt alatta a repülő.Felébredt és nagyot nyújtózva megkérdezte,milyen az idő itt Budapesten....

Azért mentem a repülőtérre dolgozni érettségi után,mert repülni szerettem volna.Először a tranzitba kerültem,és bár a vágyam továbbra is a légikísérés maradt,imádtam ott dolgozni.

5 évet kellett várnom arra hogy felvegyenek a stuvi tanfolyamra.Akkor még nem voltak tehetségkutatós műsorok a tv-ben,de ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, amilyet az ottani nyertes élhet át, állva a csillogó konfetti záporban...

Sokan nem sokra tartják ezt a szakmát,légipincérként aposztrofálják.Valóban része az etetés-itatás,de a sors kegyeltjei,akik művelték ezt a hivatást,tudják mennyivel többről van szó!

Tudják milyen sokrétű a felkészítés,mennyi mindent kell megtanulni,míg az ember először a fedélzetre léphet.Meterológia,útvonal ismeret,jegy és poggyász kérdések,biztonsági és fedélzeti berendezések,kiszolgálási etikett,komoly egészségügyi képzés,évenkénti vizsgák és mentési gyakorlatok, és még sorolhatnám.

Amit nem lehet iskolapadban megtanítani,az az emberekkel való foglakozás.

Az igazi stuvi születik,hozzá tanul,majd a gyakorlatban napról napra csiszolja a képességét.

Rengeteget gyakoroltuk,mit kell tenni vészhelyzetben,hogyan kell menteni az utasokat,hogy mindez automatizmussá váljon,és a bajban beszűkült tudattal is képesek legyünk megfelelően helyt állni.

Felkészítettek bennünket a váratlan szituációkra,és arra is,hogy olyan kihívásnak is megfeleljünk, amit még álmunkban sem tudtunk elképzelni.

Csodálatos élményekkel teli éveket adott a repülés.Általa lettem az,aki ma vagyok.

Rengeteg mulatságos,izgalmas történet van a tarsolyomban,mint,gondolom,valamennyiünknek.Azért szemezgetek belőle - nem szigorúan időrendben-  ahogy eszembe villannak,hogy Ti is részesei lehessetek az én mesés korábbi életemnek.

A mai bejegyzés végére jár egy csattanó.

Ködös őszi napon már régóta kőröztünk London felett.Bemondtuk az utasoknak,hogy sajnos a rossz idő miatt várakozásra kényszerültünk,a repülőtér bezárt,nem indit,nem fogad járatokat.

Egy középkorú úr csengetett az elhangzott információ után.Mikor megkérdeztem,miben segíthetek,azt felelte,nem érti,miért akadály,ha bezárt a légikikötő,hiszen mi fentről jövünk....

Úgy esett,hogy vonattal kellett Budapestre utaznunk a legidősebb gyermekemmel.

A kis balatoni állomáson többen várakoztunk.

Egy korábbi vonatra csak egy fiatal pár készült felszállni,megrakodva hátizsákokkal,biciklivel.

Mikor beállt a szerelvény,először a kerékpárokat,majd a csomagokat tuszkolták fel.Ám amikor ők léptek volna fel,a vagon neki lódult.

Értetlenül nézték,ahogy tovagördül a vasparipa.

A fent lévő utasok,egyesével dobálták le a csomagjaikat és a bringáikat....

Az állomásfőnök végignézte a történteket. Mikor a sihederek méltatlankodva tudakolták,hogy fordulhat elő ilyen,

a bakter csak ennyit mondott:

Láttam az eseményt.Molyoltak...Hát persze,hogy elment a mozdony....

A történet rövid.

Frankfurtba repültünk.Érkezéskor,már majdnem minden utas elhagyta a fedélzetet,amikor az első sorban utazó férfi,odaintegetett magához.

Összevont szemöldökkel reklamált,hogy a méregdrága Montblanc tolla,becsúszott az ülés  asztalkájának tartó rekeszébe.Próbáltam én is elérni a irószerszámot,de nem éreztem semmit.

Közben persze a  földiutaskísérő türelmetlenül topogott,mert a terminálba vívő buszban a többi utas már hosszú ideje várakozott az úrra.

Érezte a reklamáló is a sűrgetést,de ragaszkodott ahhoz,hogy jegyzőkönyvet vegyek fel és kártalanítsuk őt.A toll értékét 1000 amerikai dollárra taksálta.

A reptéri busz dudálására előbújt a pilóta fülkéből a kapitány.

Érdeklődött,hogy mi a gond,miért nem száll ki az utasunk.Mikor meghallgatta a panaszost,térült-fordult,visszatért egy pár szerszámmal.

Pillanatok alatt lebontotta a szék borítását és feltárult előttünk az üreg,ahová beesett az értékes kincs.

Az utas igazat mondott,.A penna valóban ott volt.Csak a márkáját illetően tévedett.

Egy pax márkájú irószert tartott a parancsnok a tenyerén,ami nem ért többet pár dollárnál.

A férfi sietve eltette a megtalált holmit,és leszaladt a repülőről.

Éjszaka senki nem szeretett dolgozni.Már otthonról is nehéz szívvel indult el az ember.Mindenki lefekvéshez,alváshoz készülődött,de nekünk menni kellett.Bizony a repülők éjjel sem pihennek!

Szalonikibe szólított aznap este a kötelesség.Az út eseménytelennek ígérkezett.

Már a leszálláshoz készülödtünk,amikor iszonyatos viharba kerültünk.

Korábban még nem éreztem ehhez hasonlót.Úgy dobálta a szél a nagy gépet,mint egy tollpihét.Verte a törzset az eső,néha nappali világosságot teremtett egy-egy cikázó villám.

Riadtan ültünk a személyzeti ülésen,felfelé húzva azt,mintha pusztán a karunk erejével fent tarthatnánk magunkat a levegőben.

Nem voltak megnyugtatóak a pilótakabinból kihallatszó mondatfoszlányok sem...

Nem tudom meddig cibáltak-ráztak minket az égiek, már nem is nagyon reméltük,hogy épségben földet érünk valaha.

Mégis,ha csodának tünt is,sértetlenül leszálltunk és begurultunk az állóhelyre.

Olyan ítélet idő tombolt,hogy sem lépcsőt,sem külső áramforrást nem hoztak.Ott kuksoltunk a sötétben az eleinte megszeppent utasokkal.

Talán félóra is eltelt,mikor az egyik magyar légivendégünk határozottan és hangosan sérelmezni nem kezdte az elmaradt fogadtatást.

Mielőtt lecsitíthattuk volna,előlépett a homályból az elemekkel való harcban megizzadt kapitányunk és csendesen csak ennyit mondott:

Örülj,hogy élsz!

Nos a további félóra várakozás már pisszenés nélkül telt.

A szálloda felé tartva a parancsnok biztosított minket arról,hogy viharban nem a leszállás,hanem a felszállás a kockázatosabb...

A szobáinkban az ágy érintetlen maradt akkor éjszaka arra a pár órára,mindannyian a kinti időjárást fürkésztük....

Reggeli műsor a kereskedelmi csatornán.A műsorvezetők poénkodnak egy friss internetes oldalon,ahol egy fiatalember férfitársainak kínál önbizalom fejlesztő programokat.

Többek között az egyik erősítő gyakorlat neve a címben szereplő fonaljárás.Arról a képzeletbeli zsinórról kapta a nevét,ami segít kihúzott derékal magabiztosan megjelenni.

Nem szeretném megitélni,hogy a módszer terjesztője profi vagy sem,hogy a tanácsai mennyire alkalmazhatóak a gyakorlatban. Ezt mindenki döntse el ízlése szerint.

De kétségkívül van kölcsönhatás aközött,ahogy viselkedünk,érezzük magunkat a bőrünkben és ahogy ezt a környezetünk értékeli.

Mert ha már úgy ébredünk,hogy aznap igazán szépnek,vonzónak érezzük magunkat,akkor valahogy a külvilág visszajelzései is sokkal elismerőbbek.És ez tovább hat.Mert minél több pozitív reakciót kapunk,annál összeszedettebb és jobb a fellépésünk.

Persze fordítva is "működik".Ha alul értékeljük önmagunkat -akár pillanatnyilag akár hosszú távon- a körölöttünk lévő embertársaink sem fognak minket csinosabbnak,okosabbnak,tehetségesebbnek látni nálunk.

Érdemes hát valóban emelt fővel határozottan élni az életünket.Ezzel azt a névjegyet nyújtjuk át a minket figyelőknek,hogy irigylésre méltóan urai vagyunk létünk eseményeinek,és tisztában vagyunk azzal,hogy értékeink bármilyen pozíció betöltésére alkalmassá tesznek.

Mindannyian királyfiak és királylányok vagyunk.Higgyünk magunkban,hogy megtalálhasson az, aki felismeri bennünk,az egyszeri megismételhetetlen csodát!

Ülök a metrón.Nézem az embereket.Megannyi éntudat.Gondolatok száguldoznak a fejekben.Mindenki siet valahová.Mindenki akar valamit.Mindenki vágyik valamire.Mennyi különböző akarat.Mennyi másik.

Örömök,könnyek,ébren töltött éjszakák,megoldhatalannak tűnő gondok.

Vagy födközelibbek,befizetnivalók,gyerek iskolája.

Vagy még hétköznapibbak,kenyeret kell venni hazafelé.

Vagy egyszerűen csak, mit szól a főnököm,ha megint elkések.

Pedig mit számít a most felreppenő képzet száz esztendő múlva....

Sminkelt nők,frissen borotvált férfiak.Megfelni vágyás.Remények,hogy ma  talán....

Függetlenül attól,hogy éppen mi motoszkál az ott lévő utazókban,derűs vagy elkeserítő,egy valami állandó.

Mindenki egyedül van.Nincs magányosabb,az embernél!

Lehet beszélni az érzéseinkről - ha szerencsések vagyunk,valaki meghallgat,ha még szerencsésebbek,még meg is ért- de senki nem érezheti,amit mi érzünk.Nem élheti meg fájdalmunkat és eufóriánkat sem.

Mindenki egyedül van.Bezárva a saját testébe.

Ülök a metrón.Nézem az embereket. Szomorú vagyok.

És végtelenül magányos!

Bizony telnek az évek,már a rendszeres torna ellenére sem minden olyan feszes.Az arcomon is nyomot hagy a múló idő.

De 20 éves koromban elhatároztam,hogy semmiféleképpen nem plasztikáztatok.Egyfelől,mert a ráncaim hozzám tartoznak,mindegyiknek története van.Másfelől,mert akkor fiatalon megtettem....és elég volt!

A 80-s évek  elején nagy divat volt egyfajta hajfonás.Minden lánynak olyan frizurája volt,én is szerettem volna.Csak...Bizony az én fülem elállt,ráadásul az egyik sokkal jobban,mint a másik.Kitört az fékevesztett röhögés a tranzitban,mikor mégis engedtem a kísértésnek,és a trendi hajviseletben pompáztam.

Már addig is motoszkált bennem,hogy talán meg kellene operáltatni ezt a csúfságot,de akkor végleges döntés született.

Édesapám barátja fűl-orr-gégészként dolgozott,így ő vállalta a műtétet.

Előkészületként leborotválták  a hajam körülbelül 4-5 centiméteres sávban.A beavatkozás érzéstelenítéssel történt,és háromnegyed órás volt.Közben hallhattam,milyen remekül szórakoznak az orvosok,asszisztensek.Ment a jópofa élcelődés arról,hogy az előző paciens,akinek a fülét varrták,azóta csak sapkában megy emberek közé...

Bekötötték e fülem,pont úgy,ahogy a fronton fejsérülést szenvedetteknek szokták.Iszonyúan fájt,bárhogy feküdtem,a nyomásra lüktetett a seb.

A következő reggelen az orvos levette a kötést,és mielőtt frisset tett volna rá,a tükörhöz kísért.Büszkén bíztatott,hogy nézzem csak, milyen szép fülecském lett.A látványtól hátra tántorodtam.Kopasz fehér koponyámon egy lilásszínű húsdarab lüktetett.

Szerencsére azért a duzzanat pár nap alatt lelohadt.A hajam viszont hosszú hónapokig növekedett pár centisre,mikor végre  már érdemes volt a többit hozzá vágatni.

Azóta hordok rövid frizurát.

Középiskolás koromban minden testnevelés órát ellógtam,a sportot a tenisz jelentette.

Az első fiam születése után,barátnőm rávett,hogy járjak vele tornázni.Kezdetben nem túl szívesen kínoztam magam,de a változás szemmel látható és gyors volt.Hamar visszanyertem korábbi formám.

Később,mikor már újra dolgoztam,sem kedvem,sem időm nem maradt a rendszeres mozgásra.

1989-ben megszületett a középső kisfiam.Mikor hazaengedtek a kórházból minket,a nagyfiam végigmért,és azt mondta:ugye,így nem jössz majd értem az oviba,csak,ha már lefogytál?!

Be kellett látnom,hogy igaza volt,bizony 5-6 kiló súlyfelesleg maradt akkor rajtam.

Ez volt az a pont,hogy módszeresen,és tervezetten álltam neki a többlet lefaragásának.

Megvettem az összes kapható torna kazettát,vásároltam egy szobabiciklit,a naptárba beírtam,mikor melyik kerül sorra,és minden álló nap eszerint végeztem a programot.

Eleinte iszonyú nehéz volt rábírni magam,sokszor inkább aludtam,pihentem volna,hiszen egy baba és egy nagyobb fiúcska gondozása önmagában is elég fárasztó.

De, a már egy hónapon belül jelentkező eredmény bebizonyította,hogy nemhiába sanyargatom magam.

Szép lassan a napirendem része lett a sport,már hiányzott,ha véletlenül kimaradt.

1992-ben világra hoztam a harmadik babámat.Egy pici lányt! Ő már abban nőtt fel,hogy az a természetes,ha valaki naponta tornával kezdi a napját.

Egész kicsike volt még,amikor már őt is beöltöztettem és velem együtt ugra-bugrált.

Az akkor elég népszerű Cindy kazettán,volt egy hátonfekvős gyakorlat.Mikor oldalra néztem,leellenőrizni,mit csinál,láttam,hogy békésen elaludt!

Felnőtt lett ő is,életenek fontos része a mozgás.

Ha tehetjük együtt járunk fitnesz terembe vagy futni.Kipróbálok vele minden újat -kangoo,spinning- még bírom az iramot.

A mai vasárnap reggelt hat kilóméteres futással kezdtem.Úgy érzem energikusabb,egészségesebb vagyok így!

Nem pénzkérdés,csakis kitartás!

Hajrá Mindenki!

Ösztönzésképpen annyit,hogy a súlyom 25 éve állandó.És a klimax tünetmentesen zajlott le az életemben!

Pár évvel ezelött  történt.Forró nyári hétvége.Lassú,de folyamatos a forgalom a Balaton felé.Az autópályát elhagyva, az úton viszont valami baleset vagy jelöletlen építkezés lehet,mert többszáz méteresre duzzadt a sor.Hosszú percekig meg sem mozdultunk.Az előttem lévő autót szőke,műkörös cicababa vezette,mellette pöffeszkedett a kopasz,kigyúrt pasija.

A fickó egyszer csak fogta magát,kiszállt,még félre sem fordulva végezte a folyó dolgát.El sem hittem,hogy vannak ilyen bárdolatlan emberek!Nem bírtam megállni,hogy egy rövid dudaszóval ne ijesszem meg.Oda is fordult,és a mozdulat elég volt,hogy a saját autóját levizelje.

Láttam ugyan,hogy dühös,de még nem sejtettem a bajt.Miután felhúzta a cipzárt a nadrágján,a még mindig álló forgalomnál,megkerülte az autómat,és felrántotta az ajtót....

Azonnal végigfutott rajtam,hogy most megöl,de a legkevesebb,hogy szétveri a képem.De csak nézett rám hosszan,még a méregtől eltorzult arccal,de egyre bizonytalanabbul.

A farmersort,napszemüveg és a rövidre vágott hajam mentett meg.A droid ugyanis ennyit mondott:

Mit dudálsz te...te.....te.....hülye gyerek!

Majd visszaült a csoda bombázója mellé.Szegény! Szinte hallhatóan kattogtak a kerekek a  tükörsima agyában.

Mi lehet ez a lény? Nő? Kisfiú? Öreg? Fiatal?

Azért bóknak vettem,az 50.-n túl.

Azóta nem dudálok! Rövidet sem!

Még mindig a felkelő nap  országa, a cseresznyefa virágzásának ünneplőinek hazája.

A pezsgő Tokióban akartunk pénzt váltani.Betértünk egy nmzetközi bankba.Dőre módon azt gondoltuk,ez az a hely,ahol a kérés nem fog megelepetést okozni.

Okozott.Először is a hölgyeket kitessékelték egy külön váróba.Nem nekik való az ilyen jelentős és nagy horderejű esemény.Az egy urat,aki velünk volt nagyon udvariasan bekísérték egy külön szobába,amit párnázott ajtó védett.

Szavahihető ember,így nem kételkedem,hogy minden úgy történt,ahogy elmesélte.

Odabent a bankfiók igazgatója fogadta,hellyel kínálta,és amig a többi vezető beosztású alkalmazottra várakoztak,üdítőt,kávét is felszolgáltak.Miután összegyült a vezérkar,pár bevezető kérdés után,rátértek a lényegre,hogy mi is a látogatás célja.

Kollégánk akkor már igen csak küzdött az elfojtott nevetéssel,de próbált a helyzethez illő komolysággal válaszolni,miszerint 100 amerikai dollárért szeretne yent kapni.

Oh,semmi akadálya mondták csak pár nyomtatványt ki kell tölteni,ha nem gond....

A pár nyomtatvány megtöltött egy vaskos dossziét.Mit volt mit tenni,a srác szorgalmasan körmölt,annak reményében,hogy előbb-utóbb csak célhoz ér.

Az utolsó papíron szerepelt egy mező,ahová az útlevél számát kellett beírni.Na ez már nem volt olyan egyszerű,ugyanis a japánok fejcsóválva nézegették, az oda bekerült számokat,betűket. Összedugták a fejüket,tanácskoztak hosszasan.Mert az udvariasság fontos dolog,de azért becsapni csak nem hagyják magukat!

A gordiuszi csomót az a találékony banki alkalmazott vágta el,aki leleményesen bemásolta a kérdéses helyre a perforált ÚTLEVÉL szót.

Így már indenki elégedett volt,az ügyfél beazonosítható lett és ezután a  pénz váltására is sor kerülhetett..... 

Soha nem reméltem,hogy valaha eljutok ebbe a távoli,csodálatos országba.Nagyon hálás vagyok a sorsnak hogy többször is járhattam ott.Érdekes,csodálatos világ.Tele elfojtott érzelmekkel,kordában tartottak még a gondolatok is.

Rengeteg élmény,különös történet fűződik ezekhez az utakhoz.Mesés világ,merően eltér az általunk megszokottól.

Olyan mély meghatározó benyomások értek,hogy nagy volt az örömöm,amikor a kislányom az egyetemen japán szakra jelentkezett.

Kezdve az éttermek kirakatában látható műanyag étel reprodukciókkal, az iskoláslányok mezítlábra húzott csizmáin át, a buszvezetők fehér kesztyűs kezéig,millió meglepetés éri az utazót.

Imádnak mindent,ami amerikai,de ennek ellenére az angol nyelvvel hadilábon állnak. Ha a külföldi megszólítja őket ezen a nyelven,zavarba jönnek,eltakart szájjal nevetgélnek,gondolom abból az okból,hogy szégyellik,hogy valami elvárhatónak nem tudnak megfelelni. Azt,hogy valamit nem értenek,semmi pénzért be nem vallanák.

Egyik utam alkalmával egy nagy áruházban vettem egy órát.Csak a szállodában vettem észre,hogy nem működik.Kipróbáltam másik elemmel is,de továbbra sem mutatta az időt.

Gondoltam visszaviszem.Arra az elhatározásra jutottam,hogy az angollal meg sem próbálkozom,inkább magyarul és a testbeszéd segítségével intézem a cserét.

A szolgálatkész eladónak udvariasan elmagyaráztam az anyanyelvemen,ez az óra nem működik,nem az elemmel van a baj,azt leteszteltem,kérek egy másikat. Bólintott,mosolygott,elszaladt a raktárba és kisvártatva hozta a másik időmérőt.

Az most jutott csak eszembe,lehet,hogy a bolti alkalmazott beszélt magyarul....?

Ma gyönyörű idő van,és az én tegnapi borús hangulatom is már a múlté!

A szikrázó napsütésről eszembe jutott egy régi nyári nap,Japánban,Okinawán.

Az egész személyzet a szálloda medencéjének partján heverészett,beszélgettünk,szundítottunk,élveztük a semmittevést.

Ránk is fért a pihenés,az út hosszú és fárasztó volt,bár a japán utasok mindig nagyszerűek,fegyelmezetten ülnek csukott szemmel a megérkezésig.

Hiába kimerült az ember, aludni képtelenség,nagyon nehezen alkalmazkodik a szervezet az időeltolódáshoz.Szinte egész éjszaka forgolódik az európai, végül feladja és  szumókat néz a Tv-ben reggelig.

Szerencsére rengeteg vicces műsoruk van a birkózóikon kívül is,vetélkedők,gyermeteg filmek.Nem is kell érteni,anélkül is remekül szórakozik az ember. A széken ülve tornázó hölgy, a fejét tekergetve önmagában fergeteges.

Egy korábbi alkalommal egyik kolléganőmmel,azzal múlattuk az időt,hogy megpróbáltuk elkapni a pillanatot,amikor a liftek szőnyegét kicserélik a következő napi feliratozásúra. Nem sikerült tetten érni ,éjfél előtt egy perccel már az aktuális padlófedés pompázott valamennyi felvonóban.

De visszatérve a napozós délelőttre...

Talán valamennyien el is aludtunk éppen,amikor a kapitányunk frissen és fürgén előkerült valahonnan és nekünk szegezte a kérdést,melyikünk megy vele teniszezni.

Válogatott tökéletes kifogásokat vonultatott fel a csapat,mikor rám került a sor,nekem már csak a "nincs cipőm" kibúvó maradt! Ez azonban nem győzte meg a főnököt,megnyugtatott,nem salakos,hanem műanyag pályára megyünk!

Így hát feltápászkodtam.Beléptünk a pályára,a szélén kibújtam a papucsomból,és akkor....A fehér csíkra lépés pillanatában azonnal rásült a talpamra a felforrósodott festék.

Rajzfilmbe illő jelenet lehetett,ahogy száguldok a hűs víz felé, sebesre égett lábammal és odaérve a hűs habok sisteregve üdvözlik megperzselt végtagomat.

Sajnos a másnapi indulásra csúnyán felhólyagosodott,rettenetesen fájt. De muszáj volt dolgozni. Még most  is beleborzongok, annak a pillanatnak a felidézésekor,amikor a kabin közepén,éppen italt töltve egy kedves utasnak, a legnagyobb vízhólyag kifakadt....

Remélem,nem fogtok haragudni,ha most egy inkább tanulságos történet következik?!

Már utaltam rá korábban, hogy aki ingatlanozásra adja a fejét, egyáltalán ne számítson könnyű kenyérkeresetre! Talán olvas engem most pár szakmabeli, biztos szorgalmasan bólogatnak! Ugye? Kívülállók azt hiszik egyszerű munka, hatalmas jutalékokkal. A befektetett pénzt, időt és tudást nem látják!

Friss az élmény. Mai.

Megkeresett egy régi ügyfelem, legalább tíz éve már, hogy az első közös ügyletünk volt. Akkor ismertem meg, amikor eladtam a legénylakását a Kodály körönd közelében. Később időnként fel-felbukkant, többnyire csak a véleményemet kérdezte, árakról, aktuális piaci helyzetről. Majd kiadó lett a várban egyik lakása, ahol ismét sikeres voltam. Több éve már, ugyanaz a bérlője, akit én szereztem. Ez már önagában elég költség takarékos....

Nemrég az édesanyja hívott, a család belvárosi lakására kértek egy értékbecslést tőlem. Erre elsősorban a közvetlen szomszédjuk miatt volt szükség, aki komoly vevőként lépett színre, bár alacsony áron. Az értékbecslés elkészült és becsületesen ki is fizették. Örömmel látták, hogy bizony a mostani piac jóval magasabb vételi összeget prognosztizál, mint amit ők elképzeltek.

Egy-két hét elteltével az eladásra is kötöttünk megbízást. A jutalékot egy rendkívül alacsony százalékban határoztuk meg, de a törzsvásárlónak jogosan jár a kedvezmény! A piacon jelenleg általános 4% helyett én 2%-ért vállaltam az eladást, azzal, hogy,ha a szomszéd a befutó,akkor csak 1% a provízióm.

Szinte minden nap mutattam a lakást, arra kértek,hogy a szomszéddal is én egyezkedjek,mert kényelmesebb volt ez a megoldás,mint nekik konfrontálódni.

A hirdetés kezdetétől két héten belül nem jött értékelhető ajánlat. Felmerült, hogy más irodát is megbíznak, akik azonos feltétellel próbálkozhatnak. Ez ellen nekem nem volt kifogásom, lévén nem kizárólagos szerződést kötöttünk.

A harmadik hét meghozta a vevőt. Bár az ajánlata az irányár alatt volt,szombaton telefonon azt a visszajelzést kaptam,hogy elfogadják azt.

Abban maradtunk hogy kedden,egy egyeztetett időpontban megköttetik a szerződés. Vevő ügyfelem az ár elfogadása után a két különböző bankban lévő összegeit összevonta, hogy online utalással egy gombnyomással az eladók számlájára utalhasson. Ez nem kis banki províziót jelentett neki, de vállalta.

Az eladók a keddi 10 órát javasolták,ez azonban neki nem volt jó,maradtunk a délután egy órában. Mikor ezt konfirmáltatni akartam a  másik féllel, nem sikerült. A telefont nem vették fel. A közös képviselő viszont közlékenyebb volt, elmondta, hogy úgy tudja,hogy egy másik vevőnek adják el éppen a lakást,a másik közvetítő iroda közreműködésével.

Mikor utána néztem, akkor döbbentem rá,hogy a konkurens cég,nálam olcsóbban kínálta az ingatlant. Ez már önmagában sportszerűtlen,hiszen így labdába sem rúghattam. Nem tilos másokkal is hirdettetni a tulajdonosoknak,de a korrekt magatartás azt diktálja,ha árat csökkentenek, akkor azt valamennyi megbízottal közlik.

Kedden este jött egy rövid sms, hogy majd szerdán,azaz ma jelentkeznek.

Ma egy újabb smst kaptam, aminek a tartalma az volt,hogy az eladó család úgy döntött nem kívánnak velem üzletelni....kvázi,mintha én valamit nem megfelelően tettem volna...

Egy szó sem arról,hogy eladták volna a lakást....

Nos, várom a pártatlan véleményeiteket, mind azoktól,akik ezt a kegyetlen szakmát űzik,mind azoktól,akik ennél szerencsésebbek!

A kérdések:

- miért nem azonos feltételekkel versenyeztet a tulajdonos?

- miért pont azt az ingatlanost juttatja vert helyzetbe,aki már régebb óta dolgozik az eladáson,valamint aki jó pár millióval magasabb árat hajtott fel,mint amit ők gondoltak?

- mennyire korrekt, nem visszamondani a már elfogadott ajánlatot,és ezzel anyagi kárt okozni egy vevőnek?

- a másik iroda 4%-os jutaléka, mennyivel kevesebb az én 2%-omnál?

- és végül, de nem utolsósorban, mennyire jellemes megoldás sms-ben megbízási szerződést bontani, mikor egy nappal korábban már eladta a lakást?

Várom megfejtéseiteket és a választ,hogy mit érdemel az a bűnös.....A sorstól!

Ígérem, holnap visszatérek a sztorikhoz inkább!

Bubunak hívtak minden újat,aki belépett a Malévhoz.A régebbiek közül valakit kijelöltek,aki a betanításáért volt felelős.Attól a perctől kedve a "bubu" árnyékként követte.

Szeptember elsején léptem be.A tranzitban bemutattak a kollégáknak és azt is megtudtam,kihez fogok tartozni ezentúl.

Nagy kerek szemekkel csodáltam az összes lányt,aki már korábban ott volt.Rutinosan mozogtak,olyan szavakat használtak,amit csak idővel tudtam megtölteni tartalommal is.Sminkeltek,és mikor hazafelé induláskor átöltöztek az egyenruhából,az maga volt a varázslat.Igazi felnőtt nők közé kerültem,az iskola padból,gyermeki lélekkel csüngtem minden rezdülésükön.Különösen a mentoromon! Iszonyúan igyekeztem megfelelni,készségességemhez,szorgalmamhoz nem férhetett kétség.Ahogy felemelkedett a székről a pártfogóm,már ugrottam.

Egészen addig,amíg el nem jött az a pillanat,hogy a kísérés hevében a wc. ajtón akadtam fenn.

Volt nagy nevetés,amikor a kijelölt gazdám elmesélte a többieknek,hogy nagy buzgalmamban még oda is követtem,ahova a király is gyalog és egyedül jár....

Fiatal kezdő stuviként voltam beosztva egy belgrádi járatra.Két fiú kollégámmal,egy szem lányként.

Abban az időben a nyugati járatokon- és a belgrádi annak számított! Milyen meglepő!- árusítottunk is  vámmentes termékeket,a Tax Free bolt szűkített kínálatát.

A fiúk vásároltak egy üveg Camparit a köszöntésemre,emlékezetessé tenni az első közös utunkat.

Soha nem voltam nagy ivó,de 22 évesen egyáltalán nem voltam szokva az alkoholhoz. A naranccsal kevert szesz hamar a fejembe szállt. A további üdvözlő köröknél próbáltam visszautasítani a kínálást,de ellenkezést nem tűrve töltötték belém a srácok a nedűt!

Megérkeztünk Belgrádba,lementünk,nézelődtünk a reptéren.Bizonytalan léptekkel közlekedtem,de hittem,uralom a helyzetet. Egészen addig,amíg egy feltornyozott kazetta hegy kellős közepén meg nem pillantottam egy számomra figyelemre méltót. Jó ötletnek tűnt kihúzni onnan és megvizsgálni közelebbről.....

A hatalmas zajra mindenki odakapta a fejét! Amíg próbáltam a rendetlenségen úrrá lenni,ki is józanodtam.

Budán is egyszer volt kutyavásár,én sem ittam többé sem a fedélzeten,sem Camparit.