Ülök a
metrón.Nézem az embereket.Megannyi éntudat.Gondolatok száguldoznak a fejekben.Mindenki siet valahová.Mindenki akar valamit.Mindenki vágyik valamire.Mennyi különböző akarat.Mennyi másik.
Örömök,könnyek,ébren töltött éjszakák,megoldhatalannak tűnő gondok.
Vagy födközelibbek,befizetnivalók,gyerek iskolája.
Vagy még hétköznapibbak,kenyeret kell venni hazafelé.
Vagy egyszerűen csak, mit szól a főnököm,ha megint elkések.
Pedig mit számít a most felreppenő képzet száz esztendő múlva....
Sminkelt nők,frissen borotvált férfiak.Megfelni vágyás.Remények,hogy ma talán....
Függetlenül attól,hogy éppen mi motoszkál az ott lévő utazókban,derűs vagy elkeserítő,egy valami állandó.
Mindenki egyedül van.Nincs magányosabb,az embernél!
Lehet beszélni az érzéseinkről - ha szerencsések vagyunk,valaki meghallgat,ha még szerencsésebbek,még meg is ért- de senki nem érezheti,amit mi érzünk.Nem élheti meg fájdalmunkat és eufóriánkat sem.
Mindenki egyedül van.Bezárva a saját testébe.
Ülök a metrón.Nézem az embereket. Szomorú vagyok.
És végtelenül magányos!
