Élet 50.-n túl

Hát ezzel kellett volna kezdeni,de most sem késő!

Az első utam!Tu-134-s-sel.Teltházzal.Szegény elsőstuvi megáldva két frissen végzett újjal.

Még a régi módi szerint kézben vittük a tálcákat és üvegekből locsoltuk a bort,az üdítőt.

Rutinosabb kollégák tíz-tizenkét tálcát is feltornyoztak.Mi örültünk,ha mindkét kezünkből egyet-egyet botlás nélkül sikerült az utas elé lerakni.

Izgultunk,a repülő igencsak mozgott,az amúgy is remegő lábunk alatt.

Az újonc társam-akiknek mond a neve valamit:Győző- a visszaúton már gyakorlott öreg motorosnak érezte magát.Bátran egymásra rakott hat tálcát,és magabiztos mosollyal kilépett a világot jelentő utaskabinba.

De jaj,abban a pillanatban a tálcák önálló életre keltek és hangos puffanással a földön landoltak.

Győző először szoborrá merevedett,de utána megfordult,újra a konyha felé vette az irányt, egy elegáns mozdulattal átlépte a kupacot és csak annyit mondott:nekem mára ennyi volt!

A történet rövid volt,a tálcák feltakarítása annál hosszabbnak tűnt a vigyorgó utasok előtt.

Egy másik győzős történet:

Évekkel később együtt repültünk.Remek csapat volt,nem sokat szomorkodtunk.

Éjszakai útra ment a csapat,amikor három óra jut alvásra,ha az ember lánya,a szobába belépve azonnal álomba szenderül,

Győző és Gyuri nem volt rest kimókolni ,hogy előbb jussanak fel a szobába,mint mi lányok.

Mikor beléptünk a szobába minden volt benne,csak ágy nem!

Csak a vad röhögésre fedeztük fel,hogy a két kópé kicipelte a fekvőhelyeket a teraszra!

Vannak kevésbé jó napok az életben.Mikor minden félrecsúszik,mikor semmi nem úgy sikerül,ahogy elterveztük.

Szomorúság,csalódottság tölti el ilyenkor az embert.

Sok esetben ez a munkával kapcsolatos.Hosszú évekig foglalkoztam ingatlan eladásokkal,bérbeadásokkal.Nehéz feldolgozni a kudarcot,de a legnehezebb,amikor egy ügylet sikere nem rajtunk,a szakértelmünkön,ügyességünkön múlik,hanem valamelyik résztvevő fél inkorrektségén.

Erre példa az az eset,ami bár már régen történt,ma is jól emlékszem.

Egy szép rózsadombi házra sikerült vevőt találni.A tulajdonos külföldi befektető volt,őt egy régi kollégám képviselte.

Viszonylag egyszerűen,különösebb alku nélkül és hamar lezajlott az adás-vétel.Csak a jutalék kifizetése nem akaródzott az eladónak.Mivel hosszú ideje ismertem a megbízottját,és kedveltem,engedtem a kérlelésének,hogy legyünk türelemmel,majd ő elintézi.Többször is hívott ezzel kapcsolatban,és szívhez szólóan próbált meggyőzni,hogy fizetni fog a tulajdonos,csak egy kis türelmet kér.Meg,hogy neki ez kellemetlen,hiszen ő írta alá a mi megbízási szerződésünket és most az eladó arra hivatkozik,hogy akkor ezt neki is kell kifizetnie.Sajnáltam őt szorult helyzete miatt,és én szavatoltam a főnököm felé,hogy a járandóságunk,ha kicsit késve is,de megérkezik.

Eltelt pár nap,elmaradtak a hívások,és amikor én telefonáltam és elértem végre az ismerősömet,ő higgadtan közölte...miért nem korábban léptünk,az eladó már elutazott,bottal üthetjük a nyomát.

Így veszítettem el egyszerre pénzt és egy régi havert.

Több ilyen "pofon" is ért,de ahogy a régi öregek is mondták,az élet megy tovább.

Mindenesetre ezekből  a történetekből tanul az ember,és meg is erősödik,megkeményedik.

Magunkat izgatni,elkeseredni más jellemtelensége miatt nem érdemes.Csak az lehet fontos és figyelemre méltó,ami, ha évek múlva visszanézünk,akkor is felkavar.

Ami ezt a bejegyzést ihlette egy újabb csalódás,egy régi és eddig megbízhatónak hitt ügyfélben.

De már tudom,nem szabad elkeseredni,sokkal,de sokkal fontosabb dolgokból áll össze az életünk,amit csak mi tudunk jól élni és csak rajtunk múlik,mit engedünk a lelkünkhöz is közel.

Már korábban írtam,hogy a barátnőimet a tranzitnak köszönhetem.Több mint 35 éve tart a barátságunk töretlenül.

Persze előfordul,hogy hosszabb ideig nem találkozunk,nem beszélünk,de mindig ott folytatjuk,ahol abbahagytuk.

Ha bármelyikünknek valami gondja,baja van,számíthat a többiekre.És ez a lényeg.

Azóta a négyesfogatból csak ketten élünk Budapesten,egyik lányt Németországba,másikat  Svájcba sodorta az élet.

De térjünk vissza a kezdetekhez.

A negyedik barátnőnk jó pár hónappal később kezdett dolgozni a reptéren,addigra mi hárman már jól összekovácsolódtunk.Mikor első napját töltötte a társaságunkban,nem gonoszkodtunk éppen vele,de egyáltalán nem voltunk sem kedvesek,sem befogadóak.Észre sem vettük mennyire rosszul esik neki,hogy tudomást sem veszünk róla.Bánatában egy levelet kezdett írni,amiben elpanaszolta a fagyos légkört.Pechére még ott is felejtette egy könyvbe csúsztatva és miután elment haza,mi megtaláltuk.Elolvastuk,fittyet hányva a levéltitokra,sőt egy piros tollal kijavítottuk,meg aláhúztuk a fontosabb részleteket.Majd másnap ártatlan arccal átadtuk neki az ottfelejtett kötetet, azzal a megjegyzéssel:ez itt maradt tegnap.....

Szegény!Mikor meglátta mi történt,először elvörösödött,utána sírva fakadt.

Mi meg mélységesen elszégyelltük magunkat.Már aznap hívtuk magunkkal ebédelni.Hamar kiderült,hogy kedves,jó humorú lány.

Hát így is kezdődhet holtig tartó barátság!

  Nagyon jó volt ott dolgozni.Észre sem vettük a 12 órás műszakokat.Fiatalok voltunk,rengeteget     nevettünk.Játéknak tünt,az egyébként komoly és felelőségteljes feladat.

Néha éretlenségünkben megvicceltük az utasokat.

Mi kezeltük a kapubeállításokat a kijelzőtáblán.Járat beszállítás előtt beállítottuk,hogy melyik lesz majd,ahol a repülőhöz jutnak.Kiválasztottunk egy berlini járatot,megjelöltük a hatos kaput.A precíz németek annak rendje és módja szerint fel is sorakoztak a megfelelő helyen.Mikor láttuk,hogy már valamennyien letáboroztak,átírtuk a kijárat számát egyesre.Zokszó nélkül megindult a csapat és  átcuccoltak.Utána vissza a hatosra.Majd kettes,majd az ötös......

Fogtuk a hasunkat a nevetéstől,bár azt kell mondjam,hogy a vidámság közepette némi tisztelet is ébredt bennünk a fegyelmezett utasaink iránt,akik egy méltatlankodó pisszenés nélkül követték a kijelzőn megjelent információt!

Egy éjszaka történt,hogy barátnőm vállalta,hogy fogadja a Dakkarból Moszkvába tartó orosz gépet,ami,csak tankolni szállt le Ferihegyen.Az utasokat ilyenkor behoztuk addig a tranzit várótermébe.Én is ott feküdtem le kicsit aludni,csak elbarrikádoztam magam fotelekkel,meg ruhafogasokkal,hogy abba a boxba ne tévedjen senki.Úgy megszoktuk ezeket az éjszakai zajokat,hogy remekül tudtunk aludni,nem ébredtünk fel a dübörgő repülők zajára sem!

Így történhetett,hogy mikor beszállásra gyülekeztek a moszkvai utasok és meglátták,hogy egy sarokban alszik valaki,mindenáron magukkal akartak vinni.Szegény barátnőm,alig tudta őket meggyőzni,hogy hagyjanak békén!

Soha nem vesztünk össze a barátnőmmel,csak egyetlen egyszer haragudtam meg rá.Valahogy hallgatólagosan úgy volt az,hogy ha valamelyikünk éppen nem volt a helyén,amikor feladata volt,akkor a másiknak kellett helyette megcsinálni.

Egy vasárnap délután barátnőm szülei kijöttek a reptérre,hogy együtt ebédeljenek a lányukkal.Kicsit hosszúra nyúlott az ebéd,én meg rohangásztam,mind a magam,mind az ő járataihoz.

Mikor végre előkerült,kicsit bosszúsan kérdeztem tőle:de nem hallottad,hogy leszállt a géped?

Erre ő:De!Éppen akkor kaptam,be egy gombát!

Na,akkor kis ideig orroltam rá,de később ez a mondat bevonult a klasszikusaink közé!

Maléves pályafutásom kezdetén a tranzitban dolgoztam.A legjobb barátnőim is abból az időből valóak.

Szerettem ott is dolgozni.A szabadnapjaim voltak az unalmasak,alig vártam,hogy újra mehessek.Információ,gépek utasainak indítása,fogadása,jegyek,csomagok és valamennyi kapcsolódó nyűg volt a napi feladat.

Ha rossz volt az idő,a gépek bizony nem tudtak felszálni,ha reménytelenül beállt a köd,törölték a járatot.

Ilyenkor,ha viszonylag közeli európai desztinációról volt szó,vonattal küldtük el az utasokat.A Máv általában plusz szerelvényt csatolt a menetrendszerű járatához,lehetőleg hálókocsit...de többnyire csak egy egyszerű másodosztályú vagont.Mi azt ígértük az utasainknak,hogy kényelmesen,fekve utaznak majd.

Ez történt egy berlini járattörlés esetén is.Kiosztottuk a pályaudvaron a peronon a helyjegyeket,a barátnőmmel egymásra néztünk,és elkezdtünk rohanni a kijárat felé, mielőtt még rájönnek szerencsétlen utasok,hogy bizony ücsürögniük kell Berlinig egész éjszaka.De a megvilágosodás hamarabb bekövetkezett,mint vártuk és pár harciasabb utasunk üldözésbe kezdett.

Szinte az életünkért futottunk.Barátnőmnek beragadt a cipője a sínek közé,de nem sokat törödött vele,mezitláb folytatta a menekülést.

Mikor elértük a buszt,felpattantunk és végre biztonságban éreztük magunkat.A söfőr indított és elindultunk vissza a reptérre.

Szégyen a futás....

A bécsi lemaradás után tartottam magam a fogadalmamhoz.Bárhova mentünk önként jelentkeztem,hogy a fedélzeten maradok,amig a többiek lemennek,vásárolnak,vagy beülnek ebédelni a reptéri étterembe.

Eltelt egy hónap esemény nélkül,amikor...

Kijelöltek extrastuvinak.Ez a szolgáltatás a 2 évesnél nagyobb kisgyermek kíséretét jelentette,amikor az egyik szülő az indulási állomáson átadja a kisdedet,a másik a célállomáson átveszi őt a légikísérőtől.

Ilyenkor a stuvi feladata csupán az,hogy vigyázzon,szórakoztassa a kicsit.Erre a szakaszra rendes jegyet vesz neki a megrendelő,a gyermektelen visszaúton pedig beáll dolgozni.

Moszkvába mentünk,felkészültem,vittem mesekönyvet,kisautót,rajzfüzetet.Kint a hallban találkoztam a kisfiúval,aki alig múlt 2 éves,még pelenkás volt,és iszonyúan rúgkapált,amikor az édesanyja a karomba eröltette.

Pár  harapás és karmolás árán feljutottunk a gépre.Ott már aranyos volt,játszottunk,rajzoltunk,jól eltelt az út.

Moszkvában a feladatom a végéhez közeledett.A kisgyereket simán átengedték a határőrök,de engem....

Télen egy szál blúzban,egy kisfiú kezét fogva és arra a kérdésre,hogy meddig maradok,a válasz,hogy félórán belül megyek vissza a géppel...nos,ez kiverte a biztosítékot.Bekísértek egy szobába,jegyzőkönyv,határőr parancsnok kérdései.Közben az idő meg egyre fogyott,hogy elérjem a gépet.Amikor végre elengedtek,rohantam a repülőhöz.Nem érdekeltek a megállító kiálltások,mint ahogy a rámszegeződő fegyverek sem.Szerencsémre az ottani állomásvezető éppen elindult a keresésemre,így végül ajtócsukásra beestem.

Az elsőstuvim (vezető légiutaskísérő a járaton) nem volt túl megértő,biztos azt hitte csak elcsavarogtam.

Ezt a kalandot megúsztam egy szóbeli figyelmeztetéssel.

Mit mondjak az én drága repülőgépemet még inkább nem volt kedvem elhagyni a későbbiekben.... 

Kép forrás: Pinterest

Tegnap hallgattam a rádióban egy műsort,a téma az volt,hogy megkérdeztek holland nyugdíjasokat, milyen foglakozást választanának,ha újra fiatalok lennének.

Rájöttem,hogy a világ legszerencsésebb embere vagyok,mert én újra és újra csak a repülést választanám.

1977 szeptember 01-én léptem be a  Malévhez,először a tranzitban,földi-utaskísérőként dolgoztam,majd 1982-töl teljesült az álmom!Felvettek a légi utaskísérő tanfolyamra.

Rengeteg élményt,vidám,izgalmas percet kaptam ettől a csodálatos munkától.

Pár hónapja repültem csak,amikor a következő eset történt:

Akkor minden út során kaptunk napidíjat,amit a külföldi állomás forgalmi irodájában kellett felvenni.Általában a legfiatalabb megtiszteltetése volt,elmenni a pénzért és kiosztani a kollégáknak.

A közeli Bécsbe mentünk aznap,lévén a legújabb,az én dolgom volt a pénzért elmenni.A kapitányunk mondta,hogy majd hozzam utánuk a boltba.Mire a pénztárhoz értek,én is megérkeztem.Kiosztottam a járandóságot annak rendje-módja szerint,a kapitány kedvesen megengedte,hogy csak nézelődjek,vásároljak én is,nem kell sietnem,van idő.

A listával a kezemben,amin a fedélzeten maradó kollégák beszerzendői voltak,nekiindultam hát.Azért igyekeztem,nem bámészkodtam,gyorsan összeszedtem a karton sört,tusfürdőket,dezodorokat.

Mikor kiléptem az épületből az előtérre,nem hittem a szememnek....a repülőm ott gurult el előttem a betonon a felszállópálya felé.Sőt,az ablakból a pilóták még lelkesen integettek is.

Azt hittem valami tréfa csupán és mindjárt visszajönnek.De amikor láttam-az egyébként szép-felszállást,nem volt miben reménykednem már.

Leroskadtam a vásárolt áruhalomra és sírva fakadtam.1982 volt,még nem mászkáltunk szabadon "nyugatra",nálam volt a kollégák vámköteles holmija,és végül,de nem utolsósorban csak rövid ideje repültem.Szinte biztos voltam benne,hogy ezzel véget is ért a pályafutásom.

A könnyeimen keresztül láttam,hogy kanyarodik felém a bécsi állomásvezető autója.Széles vigyorral mondta:na most mi lesz Veled?

3 óra múlva érkezett egy sűrítő járat,azzal jutottam vissza Budapestre.Persze az ottani kollégák is remekül szórakoztak a riadalmamon.A járat kapitánya többször is kijött hozzám,csak azért,hogy összecsapja  kezét és megjegyezze:hogy Te milyen sápadt vagy...

Egyfolytában arra gondoltam,hogy a kirúgásom után mihez kezdek majd.

Megérkeztünk Ferihegyre.A kötelező vámvizsgálatnál az én kapitányom várt.Már nem emlékszem csokit vagy virágot kaptam-e tőle,de a nagy ölelésre igen.Kiderült,hogy mire ők visszaértek a gépre,az utasok már bent ültek,azonnal indulni kellett.

A rákövetkező hosszú évek alatt,ahányszor csak összefutottunk,a szokásos kérdést,hogy hova-hova,egy "de mivel jössz vissza" komment kísérte!

A szerencsés hazatérést követően,megfogadtam,hogy egy jó darabig nem hagyom el a fedélzetet,csak már itthon,visszatérés után.Az élet azonban máshogy rendezte....de ezt majd holnap.

Mondják:egyik szemem sír,másik nevet...

A tegnapi költözős bejegyzésről eszembe jutott,hogy azért a magánéleti változás talán érdemelne pár szót.

Biztos sokan éreztétek már,hogy elementáris erővel hat Rátok egy másik ember.Velem is ez történt.Most megosztom Veletek ennek a szerelemnek a történetét.

1998 tavaszán ismertem meg életem szerelmét.Lehet hihetetlenül hangzik,de még mielőtt megpillantottam volna,már tudtam,hogy ott van valahol a közelben,éreztem a bizsergető várakozást,mint a kisgyerek Karácsony előtt.

Mikor először találkoztunk,tudtam Rá vártam egész életemben.Boldog voltam,ha csak pillanatokra láthattam,ha hallhattam a hangját.Ezek  a véletlen összefutások gyakoriak voltak,közel laktunk egymáshoz.

Mindketten házasságban éltünk,három gyerekkel.Hónapok teltek el,és bennem a szerelem egyre perzselőbb lett,néha felfedeztem a szemében,hogy talán nem teljesen viszonzatlan.Küzdöttem magam és az érzéseim ellen,egyre erőtlenebbül.Iszonyú lelkiismeret furdalásom is volt,hiszen imádtam a gyerekeimet,szerettem a férjemet is.De már tudtam,hogy ennek a vonzalomnak be kell teljesednie.

Aztán egy nyári napon kettesben maradtunk egy közeli  parkban,és megvallottuk egymásnak szerelmünket.Még nem tudtuk mi lesz ezután,de kimondhatatlan boldogság volt Benne visszatükröződve látni a magam vágyódását.

Attól a naptól kezdve,annyiszor találkoztunk,ahányszor csak tudtunk.Bujkáltunk és hazudtunk.De vajon mi a nehezebb?Álltunk volna a párjaink elé,amikor még magunk sem tudtuk,mit is akarunk?Raktuk volna rájuk a terhet,hogy mi feloldozva érezzük magunkat?Nem.Őszintén mondhatom,a titkos kapcsolat nem felhőtlen a benne szereplőknek sem.Nem vagyok a színlelés mestere,így hamar "lebuktam" otthon.A férjem túl jól ismert ahhoz,hogy ne vegye észre mennyire megváltoztam.Döntés elé állított.Egyik oldalon a család,a gyerekeim,a másikon a Férfi,akibe szerelmes voltam.A családot választottam.Szívemre téve a kezem,megpróbáltam szakítani.Nem ment.Onnantól körültekintőbben szerveztük a randijainkat,de egyikünk sem akarta feladni ezt a kapcsolatot.

Teltek-múltak az évek.A gyerekeink felnőttek.A házastársaink hallgatólagosan elfogadták a kialakult helyzetet.Néha beszélgettünk a közös jövőről. De valahogy egyre távolibbnak tűnt,egyre valószerűtlenebbnek.

De csodák márpedig léteznek.15 és fél év méltatlan illegalitás után,megérett a helyzet arra,hogy összeköltözzünk.

2014 januárjában új fejezet kezdődött kettőnk életében.Egy örömteli,de nehéz út,amiről,még biztos sokat fogok írni.Mert az élet bizony ott kezdődik,ahol a regények véget érnek.

A blog bejegyzés címében azért benne van,hogy vannak nehézségek.Elsősorban a gyerekeinkkel való kapcsolat sínylette meg a döntésünket.Ezért van hát,hogy az egyik szívem  sír.....

50 éves koromig sosem költöztem.Ez valahogy kimaradt.Abban a lakásban éltem,ahova születtem.Ott alapítottam családot és a gyerekeim is oda érkeztek.

Azóta ez megváltozott.Bizonyos értelemben vehetjük úgy,hogy nemhogy van élet 50-n túl!

Sőt!

Az élet akkor kezdődik!

Az első költözés munkahelyi volt.2000-s évek elején az ingatlaniroda,ahol akkor dolgoztam,átköltözött egy kis magánlakásból egy nagy bevásárló központba.Az iroda tulajdonosa elment nyaralni,hogy mire kipihenten megérkezik ,túl legyünk a nehézségeken.Egy 2 és félszobás táncteremből zsúfolódtunk tizenegy-két m2-be.Mint mikor Hamupipő nővérei akarták belepréselni a lábukat az üvegcipőbe....Mindenesetre jó bemelegítés volt.

A következő már privát költözés volt.54 megélt év és 30 év házasság után,elköltöztem szülőlakásomból.Helyet és társat váltottam.Talán egy év is eltelt,mire valamennyire meg tudtam szokni az új fészket és embert.

Közben az új munkahelyemen,ahova 4 éve mentem,már a negyedik szobában vagyunk-nem is sok...évente egy.... és most az eddig megszokott 3.kerületet is felcseréljük 13.ra.

Bika jegyben születtem,nehezen viselem a változásokat....De úgy érzem most aztán bőven kijut belőle.

Kép forrás: Pinterest

Mi lehet,ami egy kicsit jobb kedvre deríti az embert?Már nem vagyok fiatal.Ez tény!De!Tudok ezen változtatni?Nem!Tud ezen változtatni bárki is?Nem!Nézzük akkor máshonnan.

Soha többé nem leszek olyan fiatal,mint ma!Hurrá!Tehát ennek örülök!Új nap,új remények!Ma biztosan valami nagyon jó dolog történik majd velem,hiszen jó a kedvem.

Korán keltem!Persze muszáj volt,de így legalább hosszú a nap.20 perc intervall torna és máris könnyebb az indulás!

Tervezem,hogy a napot majd futással zárom.De addig.Kellemes munkahely,kedves kollégák.Áldott légkondi.Vicces ügyfelek a telefonban.Más kénytelen drága jegyet vásárolni a duma szinházba,hogy jót nevessen!

Nekem viszont ebben is szerencsém van!Házhoz jön a humor!

Akartok pár vidám történetet? Inkább csak egyet,hogy holnap is olvassatok!

Idősebb hölgy telefonáló:

Van már kuponom,de nekem olyat küldjenek,ami cukorbetegnek is jó! :-) ! :-) !

Mikor fiatal voltam  nem volt kérdés mit szeretnék.Repülni.Világot látni.Imádtam.Minden nap ünnep volt,amikor mehettem.Hosszú évek teltek el így,közben férjhez mentem,gyerekeim születtek.Kénytelen voltam,valami földibb elfoglaltság után nézni,amikor olyan korba értek a csemeték,hogy nagyobb odafigyelést igényeltek.Akkor kezdtem ingatlanozni.Érdekes volt,mozgalmas,kihívásokkal teli.Emberekkel kellett itt is foglalkozni,amiben lássuk be,már nagy rutint szereztem korábban.

Amikor pár év múlva bezárt az iroda,ahol kezdtem a pályát,és ahol hűségesen dolgoztam egészen a végéig,megtapasztaltam,hogy milyen,ha az ember elveszíti az állását.Egyik percről a másikra,egyfelöl a legteljesebb létbizonytalanság is,de sokkal inkább a feleslegesség traumája.A korom sem volt megfelelő ajánlólevél.Tulajdonképpen mindenhol és valamennyi pozícióba kizárólag,diplomás,30 alatti,de minimum 10 év gyakorlattal már rendelkező jelöltet keresnek.Hmm.

Végül  egy Nemzetközi Lapkiadó frissen indított webáruházában kaptam először raktári,majd ügyfélszolgálati munkát.Mindamellett,hogy néha vicces történetek vannak,de sokszor lelkileg igen megterhelő,hogy rajtunk csapódik le egy esetlegesen elégedetlen ügyfél minden haragja.Egész normális fizetésre sikerült szeret tenni,bár számláztam,és ennek voltak költségei is.És eljött a pillanat,amikor alkalmazotti státuszt ajánlottak,csak egy,illetve két egészen apró szépséghiba törölte le a mosolyt az arcomról.Az egyik,hogy mindezt lényegesen kevesebb pénzért,mint a számlás megoldásban,a másik,hogy az iroda kétszer olyan távolságra költözik,mint eddig,ami bizony napi négy teljes óra utazgatást jelent majd.

Naponta többször is döntéseket hozunk,aminek azután viseljük a következményeit.Néha nagyon nehéz józanul és felelőségteljesen határozni.De most meg kell tennem,méghozzá hamarosan.Maradjak?Fájó kompromisszumokat hozva?Vagy álljak fel emelt fővel,fontosabbnak tartva,hogy a hátralévő években,amikor még muszáj dolgoznom,kedvvel,örömmel tegyem azt?Van-e reményem,hogy találok másik munkát?Merre induljak?Miben reménykedjek?De szabad-e megkeseredve,haraggal a szívemben elindulnom minden reggel dolgozni?Szabad-e sértettséggel átitatva élni az életet?Ha azt választom,hogy kilépek,lesz-e olyan szerencsém,hogy jobbat találok?Vagy legalább nem rosszabbat,de valamivel közelebb?

Merjek-e nekivágni újra az ismeretlennek? 56 éves vagyok:Még 3 évet mindenképpen kell dolgoznom!Végeztem előzetes piackutatást,nem tűnik reménytelennek,hogy másik munkahelyet találjak.Persze,ezt már megszoktam,ismerem a kollégákat,kezdjem ezt elölről?Istenem,milyen átkozottul nehéz!

Elkezdtem,nem folytattam,az élet mindig hozott mást,ami elvette a kedvet és időt az írástól.

Most újra és előlröl...

Sok minden nem változott,legfeljebb,most más szemüveg kell az íráshoz.

Melyik a legszebb évszak?A tavasz,amikor minden újra ébred a hosszú téli álom után?Vagy talán a nyár,mikor erőtől duzzadó a természet?A tél,a nyugalom és pihenés tiszta időszaka?Lehet,nem a legszebb,de mindenképpen a legszínesebb hónapok az ősziek.Millió árnyalattal festi különlegessé a tájat a múló idő.Szemet gyönyörködtető a sok sárga,piros,zöld,barna levél,és szinte odaláncolja az ember tekintetét egy őszi erdő képe.Maga a csoda.Hát az emberi élet őszébe érkeztünk mi.Már mindent tudunk,mit tudni lehet,és még van elég erőnk is,hogy éljünk a megszerzett tapasztalatokkal.Egy nő ekkor tudja végre teljesen elfogadni magát és kibontani személyiségének ezer színét.Az életünk ajándék,és nem csak jogunk,de kötelességünk is,hogy megfelelően élvezzük.Persze vannak gondok,bosszúságok,de ne hagyjuk,hogy ránk telepedjen a sötét hangulat.Legyünk tudatában annak,hogy csodálatos szakaszába ért az életünk.Gyerekeink felnőttek,családunknak már nincs olyan nagy szüksége ránk.Ha akarjuk,most igazán foglalkozhatunk magunkkal.Megtalálhatjuk az örömöt,kiteljesedést.A csúcsra értünk,gyönyörködjünk hát a megtett útban,használjuk ki az időt,amit itt tölthetünk,mielőtt lassan elindulnánk lefelé....

Tegnap megnéztem a Júlia ß Júlia című filmet,ami mellesleg nagyszerű.Az ötletet is ez adta,hogy esetleg megpróbálhatnám...

Lehetne főző blog,vagy bármi más.De azt hiszem valami másra vágyom.Nem tudom, itt illik-e bemutatkozni,vagy pár szóval elmondani ki is vagyok én,az új blogozó?

Nő vagyok.És elmúltam 50 éves.Mikor és hogy történt ez,észre sem vettem.Egyszerűen csak elszaladt az idő.Már kevesebb van előttem,mint mögöttem.De talán nem is ez a legmegdöbbentőbb.Hanem az emlék,hogy 20 évesen mit gondoltam én egy 50 éves nőről.Mit?Hát legkevésbé azt,hogy még nő!

És most rólam mit gondolhatnak a fiatalok.Nem is érdekel!Jaj,dehogynem!

Egy csomó dolgot csináltam eddig életemben.Voltam stewardess 20.n évig,majd váltottam és ingatlanokkal foglalkozom.Van 3 gyerekem.Sajnos már egyre kevésbé van rám szükségük.Tanultam sok mindent,aerobic edző,lakberendező,természetgyógyász tanfolyamokra jártam.Lehetséges,hogy még ma sem tudom mi is szeretnék lenni?

Úgy érzem tudnék segíteni a lélekben még mindig ugyanolyan fiatal korosztályomnak megküzdeni a múló idővel.Elfogadtatni,hogy a kor csak egy adat a sok közül.Hogy,ha előre tudunk nézni,van jövőnk.Tanácsokat adni,hogy maradjunk frissek és kortalanok.

Hát erről fog szólni a blogom,leckékkel,történetekkel.

Viszlát hamarosan!:)