Élet 50.-n túl

Honnan tudhatnánk,hogy ez az utolsó? Hogy az időnk lejár?

És másképpen ünnepelnénk-e,ha tudnánk,hogy ilyen napunk nem lesz már?

Lehet sok van még előttünk,de lehet most ünneplünk együtt utoljára. 

És ez a szép is egyben. Hogy minden nap új és új meglepetést hoz. Hogy sorsunk kifürkészhetetlen.

De igazából a mostani egy vidám alkalom. 

Eszembe jutnak a valaha volt köszöntések. Gyerekként,fiatal lányként,majd később anyukaként.Valamennyi emlékezetes!

Hiányoznak,akik már nem lehetnek velem.

De ez a mostani az első,hogy már az unokám is rám mosolyog!

Ezért a mostani a legboldogabb minden eddigi közül!

Nem tudom, miről jutott most megint az eszembe...Tán a szomorkás januári szürkeség?

Butaság! Hisz mindig itt van velem, a gondolataimban, a szívemben. Bár voltak szüleim, mégis ő nevelt fel engem.

Gyerekként Anyunak szólítottam, mikor már gyerekeim lettek, egyszerre Dédi lett.

Millió emlék zsong a fejemben. Mégis az utolsó hetekről szeretnék írni most.

Régóta sejtettem már akkor, hogy közeleg a búcsú. Elfáradt. Úgy érezte, nincs már feladata. Addig gyönyörködve nézte a pici dédunokáit, de egyszerre kihunyt a fény a szeméből. Nem szívesen kelt fel többé. Minek.

Megpróbáltam erővel visszatartani. Civódtam vele, hogy öltözzön, üldögéljen inkább úgy. Hogy egyen. Hogy igyon. Hogy maradjon!

Minden áldott nap úgy mentem haza, hogy ott volt a lelkemben a rettegés a legrosszabbtól! Közeledett a Karácsony. Három napos utat kaptam. A házunkhoz közeledve, már tudtam, ő nincs már ott.

Ebben is kegyes volt hozzám. Csak 48 órát élt még a kórházban.

Bármit megtettem volna, ha csak még egyszer úgy ölel magához ,ha újra úgy szólít, ahogy csakis Ő tudott!

Önzés? Igen! Menni akart. Elég volt.

Lassan húsz éve ennek, de a fájdalom, amit a hiánya okoz, ugyanúgy éget. Vele együtt elment az otthon biztonsága, a gyermeki hit ,hogy van, aki minden bajra ha megoldást nem is talál, de vigaszt nyújt.

Bennem él tovább.

Szeretnék most már az lenni az én gyerekeim, unokáim számára, mint ő énnekem.

Az élet bizony néha produkál meglepetéseket....

Nem gondoltam volna, hogy 57 évesen újra álláskeresővé leszek.

De úgy alakult, hogy leépítés miatt megint a földön találtam magam.

Megszámlálhatatlan jelentkezést küldtem el a szélrózsa minden irányába a legváltozatosabb munkakörökre.

Persze visszajelzés nem nagyon jött, szinte kizárólag csak jutalékos lehetőségeket kínáltak.

Ettől azért nem párásodott be a szemem az örömtől, mert akkor inkább maradok a kaptafánál azaz az ingatlanozásnál.

Tegnap végre megcsörrent a telefonom, állásinterjúra hívtak egy üzletbe.

Viszonylag elfogadható bér volt megjelölve a hirdetésben, így elmentem. Az első hideg zuhany akkor ért, amikor a megadott időpontra negyed magammal érkeztem....Úgy gondolom, hogy egy munkaadó fejenként 10 percet rááldozhatna az életéből, ha lojális alkalmazottat szeretne találni....Majd folytatódott a meglepetések sora azzal, hogy a vevőtérben fennhangon folyt a "kihallgatás". A megkeseredett szerencsétlen állás vadászok, egymás előtt vallhattak arról, miért is nincs jelenleg munkájuk, és milyen áldozatra lennének hajlandóak a vágyott pozíció elnyeréséért.

Már csak a kíváncsiság tartott ott. Persze hamar kiderült, hogy minimálbér, hogy a próbaidőre kaució letétele szükséges, ha ez idő alatt felmond valaki, akkor ez elvész....

Szabadságra egyhuzamban maximum egy hetet lehet menni, ha a vevő ellop valamit,levonják a fizetésből, szóval minden felelősség és kár csakis a szerencsétlen rabszolgára hárul.

A munkarendről csak annyit, hogy kétnaponta 14 óra, kéthavonta leltárkor természetesen túlóra.

Az egyetlen pozitív tapasztalat, hogy alig távolodtam el a tetthelytől, már jött a visszajelzés: engem választottak!

Nos, megköszöntem a lehetőséget!

Nem tagadom, az elmúlt hetekben kicsit kifogytam a mondanivalóból...

De mulatságos dolgok történnek azért  nap mint nap. Szerencsére.

Megosztanám Veletek a mai szösszenetet:

Betelefonáló páciensünk kérte betűzzem le a kezelő orvos nevét, hogy ne értse félre:

Belekezdtem:

Tamás, Ödön, Lajos, Géza...Mikor közbevágott:

Lassabban kérem, nem tudom ilyen gyorsan leírni a neveket.....

Hát........

Egy régi hétvégi délelőttön hallottam egy rádióműsorba betelefonálótól, mikor a nevét kérdezték:

- Kovács Béla vagyok.....ja,nem,nem! Varga Jenő!

Akkor nagyon jót kacagtam.

Ez meg a napokban történt a klinikán. Fiatal hölgy érkezett és rendkívül közvetlen stílusban üdvözölt:

- Szia! Ági vagyok! Kettőre jöttem a dokihoz.

Majd mikor még egyszer megkérdeztem a nevét, büszkén kivágta: Molnár Borbála!

Erős voltam!

Nem nevettem!

Sokszor az embernek csak utólag jut eszébe  mit is kellett volna mondani....Néha azonban jókor jönnek a szavak.

Egy klinika recepcióján dolgozom. Történt, hogy egy időpont egyeztetésnél "protekciós" korábbi lehetőséget szeretett volna egy páciens. Hivatkozott  ismerősre, sürgősségre,mindenre.

A beszélgetésből kiderült, hogy már pár órával korábban is próbálkozott, akkor a kolléganőmmel beszélt. 

Némi utánajárás eredményeképpen sikerült egy megfelelőbb alkalmat felajánlani,amit nagy örömmel fogadott el.

Kisvártatva azért hozzá fűzte: az undok munkatársa nem segített, amikor kértem.

Mivel jól ismerem recepciós sorstársamat, biztos voltam benne, hogy ő is megtett minden tőle telhetőt!

Rosszul esett a negatív kritika, ezért azt feleltem: az is én voltam.

Így  sikerült megvédenem a mundér becsületét, anélkül, hogy megsértettem volna a betegünket.

Mikor egy emberpalánta érkezik közénk, nemcsak ő lesz új a világon, az őt várók szerepe is megváltozik.

A kislányból felnőtt nő lesz és élete leggyönyörűbb feladatában teljesedhet ki, anyává válik.

És mellékesen, az áldott állapotú fiatal nőnek életet adó, is egy, a  számára ismeretlen szituáció megtapasztalója lesz.

Nagymama születik! Milyen izgalmas és más szerep ez! Együtt dobban a szívem mindkettejükkel. A csodás ifjú hölggyel és a szíve alatt cseperedő magzatával. Újra élem saját várandóságom minden pillanatát és szépségét.

A szeretet buborékok milliószámra repkednek már most, mikor éppen csak elindult az apró csoda a létezés felé.

Remélem, valami olyan kapocs lesz közöttünk, mint az enyém volt gyermekként az én nagyimmal!

Várlak! Készülök!

Szeretlek!

A fogalmak csak egymáshoz képest léteznek.

Hogy lehetne valaki magas, ha nem lenne egy másik, aki viszont alacsony? És a szép szál focikapus egyből törpévé válna, ha egyébként három méteres srácok szaladgálnának a pályán.

Az okos, művelt ember is csak úgy csillogtathatja a tudását, hogy bizony élnek közöttünk oktondiak is.

Nincs kellemes a kellemetlen nélkül, értelmezhetetlen a jóság, ha sosem találkoztunk gonoszsággal.

Tudnánk-e, hogy ki sovány, ha nem látnánk sosem kövéret?

Épp ezért vajon jogos-e egyik vagy másik tulajdonság felmagasztalása, ha nem is létezhetne a párja nélkül?

És mi történik, ha addig nem tudjuk értékelni a tökéletest,amíg nem volt részünk kirándulni a pokolban?

Semmi sincs külön....

Barátnőm mai döntése váltotta ki az alábbi eszmefuttatást.

Sokszor,sokan és sokféleképpen bánthatnak meg.

Többnyire van bocsánat.Elfelejtjük.Továbblépünk.Megy minden tovább....

Valahol mégis gyűlik a keserűség,mélyül a seb.

Látszólag jelentéktelen apróság....És mindennek vége.Felborul,ami addig csak billegett.

Az utolsó csepp. Amikor vagy túlcsordul a pohár,vagy kiürül.....

És lezárul egy üzleti partnerség,egy barátság,egy szerelem,vagy bármilyen más emberi kapcsolat.

Akkor felállunk,elmegyünk és vissza sem nézünk.

Mert maradni tovább nem lehet már.

És az utolsó esély? Mert van. Ha elszalasztjuk, nem lesz több alkalom. Nos, reméljük, észrevesszük egyáltalán és élünk vele.

Még időben.

                                                                                    Az élet változatos.

                                                                                    A természet kreatív.

Mi emberek sokfélék vagyunk. A gondolataink, érzéseink, reakcióink akár ugyanolyan helyzetben változatos képet mutatnak. Ami az egyiknek tetszik, a másik irtózik tőle. Kevés igazán hasonló van a Földön, aki igazi lelki társunk lehet.

Aki ért bennünket, akár szavak nélkül is. Aki, látván egyes tettünket,nem küzd a "hogy nem érti" , "hogy nem érzi"  felháborodással. Aki, akkor és azon nevet, amin mi. És elborul a tekintete a mi szomorúságunktól.

Vannak az emocionális, másokkal együtt lélegzőek, és vannak a megmondó emberek.

Akik, még egy egyszerű film nézése közben is úgy érzik, náluk a bölcsek köve, és szívük szerint  a főszereplőt másfelé kormányoznák... Pont úgy, mint a négy évesek a bábszínházban, mikor figyelmeztetik a gyanútlan királyfit a hátuk mögött lévő hétfejűre. Csakhogy egy gyerek még nem képes empatikus lenni,csak az létezik a számára, amit ő lát,ő érez.

De sajnos sok felnőtt is megreked ezen a szinten.

És van,aki csak a korából adódóan ,jogot formál a véleménynyilvánításra.

A hosszú,munkával töltött évek alatt találkoztam olyan kollégával,aki semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó,nem alkalmazkodott sem a csapathoz,sem a körülményekhez.

Öntörvényűen élte az életét.

Aztán olyan is előfordulhat, hogy a különböző úton érkezők, mégis kompatibilisek.

Valahogy úgy,mint a zöldborsó főzelék....Van,aki rántással,van aki lisztszórással készíti.

A végeredmény ugyanolyan finom.

A repüléssel töltött 28 év alatt volt részem néhány "rázós" útban.

Egy korábbi bejegyzésben már írtam egy szaloniki kalandról. Mivel azonban ez nem túl ritka jelenség,maradt a tarsolyban pár történet.

 A repüléstől rettegők egyik legnagyobb ellensége a légi járműveket ide-oda dobáló légköri turbulencia, melynek azonban a szakemberek szerint „nagyobb a füstje, mint a lángja", hisz - egybehangzó állításuk szerint - akellemetlen jelenség nem jelent valós veszélyt a repülőgépekre. A turbulencia különböző nyomású és mozgásirányú légtömegek határán képződő légörvény, mellyel gyakran találkozni magashegységek felett, valamint, mindenekelőtt, viharzónák térségében; képződésük ezenkívül gyakran kapcsolódik az úgynevezett futóáramlásokhoz (jet streamekhez), melyek épp a sugárhajtású repülőgépek utazómagassága környékén a legaktívabbak. Amikor egy repülőgép turbulenciába kerül, a fedélzeten tartózkodóknak olyan érzése támadhat, mintha egy apró lélekvesztőn sodródnának a viharos tengeren - ez azonban szerencsére csak szubjektív érzés, a valóság az, hogy a rázkódás legfeljebb tengeri betegséget és kisebb sérüléseket okozhat, a repülőgép biztonságát nem veszélyezteti.

Nos,egy New York felé tartó járatunkon történt,hogy az ebédet követően, pár a vallásukat aktívan gyakorló zsidó utasunk bekéredzkedett a gépünk hátsó konyhájába imádkozni. Kisvártatva komoly erők kezdték dobálni a gépünket, olyan erővel,hogy a konténerek közül pár megadta magát és felborult. A maroknyi istenhez fohászkodó azonban rendületlenül folytatta a hitgyakorlatot. Minden kérés és figyelmeztetés hasztalan volt, hogy visszatérítsük őket az ülőhelyükre. Míg egy utastársuk frappáns megjegyzése eredményesnek nem bizonyult.

Az ütős hozzászólás az alábbi volt:

Jaj, hagyják most egy kicsit a "főnököt" is pihenni, azért rázza a kasznit, mert csendet szeretne.

A zsolozsmázókat vezető rabbi széles mosollyal kormányozta a többieket is a biztonságos székükhöz.

A turbulencia jelen van a mindennapjainkban is. Sokszor megtépáz a sorsunk, hogy utána az elcsendesülést értékelni tudjuk.

Amíg él a szerelem:

-addig minden reggel úgy ébredsz,hogy  örömmel tölt el a másik létezése

-történhet bármi rossz vagy jó,neki mondod el először

-érdekel minden,ami történik vele

-senkiért nem aggódsz úgy,mint érte

- imádod a hangját

-minden pillanatban hiányzik

-bár sokadszorra látod,mégis ugyanúgy repdesnek a pillangók,mint az első alkalommal

-ha téved,vagy butaságot csinál,nem gúnyolod

-büszke vagy rá

-ha Te haragszol rá,Neked fáj jobban

-arra vágysz,hogy ő is ugyanúgy rajongjon Érted,mint Te őérte

-elmosolyodsz,amikor a földre dobott zokniját felemeled

-beletemeted az arcod a párnájába,és magadba szívod az illatát

-figyelsz az apró elejtett szavakra,mit szeretne

-gyakran megleped a vágyott dolgokkal

-igyekszel a kedvében járni

-hajlandó vagy változni érte

-fontosabb a véleménye bárki másénál

-addig mindent megosztasz vele

-addig nincs én,csak mi

-ha valamit tehetsz érte,nem teher,hanem,maga a boldogság

-addig neki Te vagy  a NŐ,és Neked ő a FÉRFI

-addig nem látjátok egymáson az idő múlását

-nincs elképzelhető jövő nélküle

-legszívesebben mindig róla beszélnél

-büszkén mutatod.hogy ő a párod

-addig szeretnél hozzá hasonlóvá válni

-jó,ha csak a közeledben van

-álmodban is őt látod

és:

-rettenetesen fáj,ha nem ilyen hőfokon viszonozza az érzéseidet

-elszomorít,ha nem felfelé néz Rád

-kétségbe ejt,ha undort látsz az arcán átsuhanni

-vérzik a szíved,ha felrója kudarcaidat és visszaél a gyengeségeiddel

-meghal a lelked,ha a vita hevében lekicsinylő szavai sebeznek

A szerelem tükör,egymás szemében magunkat látjuk.Ha szeretnek,szépek és tökéletesek vagyunk.

Ha a szerelem kihuny a párunkban,porba hullunk.

Igen, ez én vagyok.

Létem apró szilánkjai mást-mást formáznak minden összefüggésben. Mindenki más ábrát forgat jellemem egészéből, de valamennyi magam vagyok.

Van, hogy a jövőből visszanézve engem is meglep, elkápráztat a kép. 

Minden kapcsolatunk mást hoz elő belőlünk, és néha egy apró mozdulat és ugyanabban a relációban is a pöttöm darabkák új kompozícióvá állnak össze. Mint a kaleidoszkóp színes mozija.

Látott a párom gyönyörű, okos és talpraesett nőnek, majd miután kicsit fordított a csodacsövön lompos, buta, kétbalkezes lettem....

Igy válhatok kicsikémből, egyetlenemből, fogd be a szád,vagy épp égetnivaló boszorkánnyá.

Mindez hozzám tartozik.

És valóban, nem az vagyok az egyik helyzetben, mint amivé leszek a másikban.

Voltam osztályelső és közel a bukáshoz. Gyorsan alkalmazkodó és a környezet ritmusát felvenni képtelen. Nagyszerű sofőr és mazsola. Határozott és bizonytalan. Remekül tájékozódó és menthetetlenül elveszett. Gyors felfogású és értetlen. Könnyen tanuló és fafejű. Együttérző és kőszívű. Jól működő és mindenért hibás. Kedves és mérhetetlenül undok. Gondos és bosszantóan fontoskodó. Remek szakács és esetlen háziasszony. Igényes és slampos. Szép és rút. Boldog és csüggedt. Kellemes társaság és idegesítő némber. Izgalmas és unalmas.

A látvány a kaleidoszkóp forgatásával végtelen variációjú, a színesen kavargó változások gyors egymásutánját formázza életem.

Elmúltam 50.....

Láthatatlan vagyok. Milyen régi vágya ez az embernek,és láss csodát,mára sikerült elérnem.

A legnagyobb titokban térhetek be néhány üzletbe és már a benzinkútnál sem rohan segíteni az ott dolgozó fickó, még a borravaló reményében sem.

Mikor igazán "formában" vagyok nem mosolyog rám egyetlen szembejövő sem.

Még véletlenül sem tegeznek , kivétel az IKEA...

Ha a gyógyszertárban terhességi tesztet veszek, nem feltételezik,hogy saját részre teszem.

Bérlet vásárlásakor, többnyire megkérdezik, hogy nyugdíjast váltok-e.

Senki nem csodálkozik a születési évem hallatán, legfeljebb azon, hogy még élek.

Állásinterjúkor még az igazán buzgó Hr-sek sem kérdezik meg, hogy képzelem a jövőmet a cégnél tíz év múlva.

Hiába berzenkedem a "mit tetszik kérni" szófordulattól, ideje beletörődnöm.

Bókot a múlt században kaptam utoljára.

Megöregedtem, de annyira nem,hogy a villamoson átadja a helyét a fordítva tartott újságjába temetkező...

Pár évvel fiatalabbak sajnálkozó pillantása mögött észreveszem az örömöt, amit az "addig még van pár jó évem" érzete vált ki.

Mikor 16 éves voltam, elképzelhetetlennek tűnt már az is, hogy egyszer kettessel kezdődik majd az éveim száma. Sebesebben közelítem már a 60-t is, mint azt valaha gondoltam.

Valahol olvastam, hogy a minden kornak megvan a szépsége, egyszerűen hazugság.

Pedig kénytelen az ember megtalálni a tovatűnő éveiben is a jót, mert az idő múlását sem megállítani, sem elkerülni nem lehet.

Még a fiatalokra is ez vár, akik ma még olyan messzinek érzik az öregkort.

Még lobog bennem annyi tűz, hogy erőfeszítéseket tegyek a talpon maradásra.

Reggelente tornázom, másnaponta futok. Így sikerül beleférni a régi nadrágokba,ami egyre kevésbé hiúsági kérdés,inkább praktikusság.

Festem a hajam. Kenem az arcom. Sminkelek. Kinek? Minek? Magamnak.

Próbálok új dolgokat tanulni, hogy az agyam se tunyuljon el.

Lassan nem kell majd a fogfehérítésre költenem, elég lesz a protézist lecserélni újabbra.

Nyugodtan kiszaladhatok a boltba kinyúlt maci-naciban, tollseprű hajjal,kifestetlenül,,mert a különbséget úgysem nézi senki.

Megengedhetem magamnak, hogy kialvatlan legyek, mert az a plusz 10 év az arcomon, már nem oszt, nem szoroz.

És eszemben sincs plasztikai beavatkozásra áldozni vagyonokat, hogy messziről ordítson rólam, hogy nem tudok megbarátkozni a korommal.

Soha olyan fiatal többé nem leszek,mint ma, hát ha semmi másnak,pusztán ennek is lehet örűlni...

Mindannyiunkban megmaradnak a Karácsonyok.Végül is egy ember életében nem olyan nagyon sok van....

Emlékszem a gyerekkori ünnepekre, amikor nekem csak az izgatott várakozás volt a szerepem. Ha visszagondolok ezekre a régi csillagszórós estékre,az otthon melege,a bizonyosság,hogy semmi rossz sem történhet velem érzése a legmeghatározóbb.

Felsejlik az a régi Szentestét  megelőző délután, amikor a rácsos ágyacskámban ébredtem, arcomon piros rózsák égtek,az izgatottságtól,hogy mikor hallom meg a várva várt csengettyűszót. Orromban érzem a csillagszóró és habcsók illatát, behunyt szemhéjam alatt látom az akkori plafonig érő tündöklő fát.

Hittem a csodát, boldog gondtalanság.

Bár másfajta, de mégis, nem kevésbé volt kisebb öröm,amikor mindezt én nyújthattam már a saját gyerekeimnek.

Tágra nyílt szemükben önön boldogságom tükröződött. Türelmetlen kezecskéik tépte csomagolópapír halom vidám rendetlensége, a szaloncukortól maszatos pofijuk látványa, újra és újra a teljesség érzetét hozta el ezeken az estéken!

Ismét csak pár nap választ el minket ettől a varázslatos pillanattól.

Álljunk meg, emlékezzünk a korábbi meghitt perceinkre,örüljünk a most átélhetőnek. És töltekezzünk fel ebből a páratlan érzelmi katarzisból egy újabb évre.

Boldog Karácsonyt!

Belegondoltatok már, hogy életünk során hányféle kapcsolatban létezünk?

Először, mint gyermek kötődünk a minket gondozóhoz. Szerencsés esetben az édesanyánkkal való viszonyunk olyan útravaló az életünk során, ami kellő önbizalommal és határozottsággal vértez fel a kritikus helyzetek megoldásához.

Későbbi éveinkben jönnek sorra a barátnők, barátok, iskolatársak. Minden új közeg újabb ismerettségeket is hoz. Jönnek-mennek az emberek, kevesen maradnak mellettünk a változások ellenére.

És utána a szerelmek. Hosszabb-rövidebb ideig párunkká választunk valakit, akire talán évek múlva már csak halványan emlékszünk. Pedig voltak pillanatok, mikor mindenkinél fontosabbnak hittük.

És gyerekeink születnek. Akik meghatározzák érkezésük pillanatától a jövőnket. Akiket teljes szívünkkel, minden érdek nélkül szeretünk.

De egyvalami nem lehetséges. Ezek az ember halmazok nem átjárhatóak. A Szülőnkből sosem lesz barát, és gyermekünk nem válhat a párunkká.

Ezért van, hogy bizonyos kapcsolatok nem konvertálhatóak más közegbe, mert többé nem működnek, mert ott már erőtlenné,üressé válnak.

Elhamvadnak.

Gyakran elmélkedem arról, vajon mi is a boldogság? Egy állapot, vagy csupán egy-egy pillanat?

Mindenki szeretné elérni, ezért tűr, küzd és kel fel reggelente.

Keressük, kutatjuk, reméljük.

Úgy gondoljuk, ha valami beteljesül az életünkben, akkor a miénk lesz.

Mikor valóság lesz, ami addig vágy volt, rájövünk, még ez sem az.

Újabb és újabb elérendő célt tüzünk ki és mikor átszakítjuk a szalagot, ott sem találjuk meg a katarzist.

Mi hát a boldogság? A beteljesült álom? Vagy az odáig vezető út? És hol van? Bennünk? A párunkban? Mi hozza el? A gazdagság? A szerelem? A szerencse? Vagy mindez együtt?

Próbálok mindent békésen és pozitívan látni. Szinte már gyermeki lélekkel mindenben inkább a jót észrevenni csak.

Egyik kedves kolléganőm fogalmazott úgy, hogy "fordítva ülök a lovon". Mondta ezt arra, amikor a korábban ígért javadalmazás helyett, csak jóval kevesebb lett a bérem a próbaidő alatt,az első megrázkódtatást követően,egy, a helyzetre szabott ideológiával, még különösen szerencsésnek is éreztem magam. Jelesül,úgy fogtam fel a helyzetet,hogy ahelyett,hogy egy borsos árú tanfolyamon kellene elsajátítanom,egy bonyolult vállalatirányítási rendszert,még fizetnek is érte...

Hitem szerint tehát a felhőtlen öröm, a mély megelégedettség csakis belül keresendő.

Ott bújik a lelkünkben, és ha elég csendben figyelünk, meghalljuk az égi zenét, ami csakis nekünk szól!

Nem akarom magamat sanyargatni, a napi bosszúságokon tépelődni, ennél rövidebb a létem itt a Földön.

Inkább békében élek önmagammal és ettől lassan elérem azt az állapotot, amiről, azt gondolom, hogy megérkeztem és jó itt.

Visszakapni, ami mindig is a tiéd volt és örökre az marad?

Mégis van-e nagyobb boldogság, mint azt a kincset újra magadénak tudni,ami mindennél fontosabb?

Nincs kapcsolat, amit néha ne árnyékolna be az élet fellege. Nincs szeretet, amely ne kapna sebet, bár sajgón is ugyanolyan mély, és óvó.

Nem gondolkozhatunk mindenről egyformán, nem lehetünk mindig ugyanolyan elfogadóak.

De az a kötelék, ami egy édesanya a gyermeke között van, eltéphetetlen.

A testemben hordtam, véremmel tápláltam.

Én életet adtam, ő cserébe napfényt hozott az életembe, anyává tett.

Vigyáztam első lépéseit, zeneként hallgattam csilingelő hangját. Vigasztaltam, ha szomorú volt, és vele szárnyaltam, ha öröm érte.

Minden csalódása nekem ezerszeresen fájt! Minden sikere letörölhetetlen mosolyt varázsolt az arcomra!

Neveltem magától értetődően és mindeközben ő ugyanúgy formált engem.

Miután átlépte a felnőttkor kapuját csak messzebbről figyelhetem minden rezdülését.

Ha nincs is velem, érzem, ha valami bántja. Ha szüksége van rám, repülök!

Szerencsés vagyok, mert ez a varázs háromszorosan az enyém lehet!

Lehet néha kis félrefordulás a részükről,de én mindig kitárt szívvel várom őket!

Van, hogy az ember nagyon vár egy találkozást,elképzelni sem tudja,hogy ne legyen maradéktalanul tökéletes...

Ám amikor megtörténik, egycsapásra összetörik a festett kép,és a helyén csak a mély seb sajog...

Mikor abban a hitben élsz, hogy valakivel eltéphetetlen szál köt össze... Hogy nem történhet olyan,ami csorbítja az egymáshoz fűződő mély szeretetet...Hogy Te is az vagy neki,mint ő neked....

És akkor egyszer csak a szavaid nem találják a másik szívét....a szemében nem látod a csillogást,ami eddig csak a tiéd volt...és,tudod,már semmi nem lesz olyan többé,mint korábban!

És semmi nem hozza vissza a múltat,a puha karokat,amik öleltek téged,a pillantást,ami megerősített,hogy az egyetlen vagyok,aki minden bánatát,gondját elűzheti!

Már nincs szüksége rám. Nem örül nekem.

És az én szívem összetört, amit semmi nem ragaszthat össze már.

De a sok apró darabkával külön-külön is,de annál is erősebben csak azt kívánom,Ő legyen boldog,és úgy szeressék,ahogy én még most is,így is SZERETEM!

Az éjszaka alvásra való. Aki soha nem dolgozott éjjel, el sem tudja képzelni, milyen megpróbáltatás.

Persze mindenkivel előfordul egyszer-egyszer, hogy fent kell maradnia, beteg a gyerek, vagy egyéb más okból.

De amikor rendszeresen avatkozik bele a munkarend a bioritmusunkba, az teljesen más.

Függetlenül attól, hogy persze szeretjük a hivatásunkat.

Akik már átélték a hajnali három körül ránk törő mélypontot, a heves szívdobogásokkal beköszöntő másnap reggelt, tudják, miről beszélek.

A repülős éveknek ez is része volt.

Őszintén, ez nem hiányzik.

Minden este, amikor a saját ágyamban fekszem, elalvás előtt,átsuhan a gondolat:

De jó!

Sok-sok évig voltam a reptér gyermeke. Kezdtem a földön és folytattam a levegőben. Ez idő alatt nem találkoztam egy csomó olyan dologgal, ami másnak hétköznapi. Valahogy túlzás nélkül, de más dimenzióban mozogtunk. Természetes volt a számunkra az időzónák átrepülése, a mindig más környezethez való alkalmazkodás. Otthonosan éreztük magunkat a repüléssel kapcsolatos valamennyi témakörben. De bármi, ami ezen kívül esett, ismeretlen volt.

Nem volt szükségem a számítógépre, nem kellett egyetlen levelet sem küldenem elektronikusan és egyéb irodai praktikákban sem voltam gyakorlott.

Így esett, hogy 1999-ben, mikor elvégeztem az ingatlanos képzést és elkerültem egy bevezetett ügynökségre dolgozni, szinte minden kihívást jelentett a számomra.

Kerek szemmel ámultam azon a megmagyarázhatatlan csodán, hogy a lefűzendő papírokon, hogy képesek a lyukat ugyanoda varázsolni....

Az ott töltött első hetemben, próbáltam a szövegszerkesztést és az Internet használatát elsajátítani. Volt, hogy éjszaka is fent maradtam gyakorolni, hogy a megírt szerződés formázása rutinból menjen. Lassan megtanultam, hogyan kell rendszerezni a megszámlálhatatlan iratot, hogy legközelebb is megtalálható legyen, ha szükség van rá. Gyakoroltam a különböző vállalatirányítási rendszerek útvesztőiben, a fényképek javítását, beillesztését és tucatnyi egyéb fortélyt.

Az ingatlan iroda után, egy webáruházhoz kerültem,és ügyfélszolgálatosként működtem. Jelenleg recepciós vagyok egy klinikán. Mindkét helyen sok újat tanultam és mélyítettem a már előzőleg megszerzett készségeket is.

Szerencsésnek érzem magam, mert egy élet alatt több egymástól teljesen különböző területen is kipróbálhattam magam és mindegyik valami újat és különlegeset adott.

Az állandó tanulás és a más kihívásokban való megfelelés frissen tart és nem enged végérvényesen megöregedni.

Naná, hogy van élet 50 után!

Vége van a nyárnak, jönnek a borús esős nappalok,hideg éjszakák.

Új munkahelyemen a hirtelen váltakozó hideg és meleg frontok több gyermeket is a világra csalogattak az elmúlt napokban. Hihetetlen csoda egy új ember érkezése,mindent elsöprő boldogság.

Remélem, megbocsátjátok nekem,hogy az én három csemetém világrajövetele kívánkozik most toll végre.

Az első már attól felejthetetlen, hogy az ismeretlenről lebbent fel a fátyol.

Decemberi estén indult a szülés. A János korházba érkezve az első fogadtatás nem sikeredett túl melegre. A portás zokon vette, hogy a frissen felmosott követ járkáljuk össze...Még az elején bírhatónak tűnt a fájdalom,de az idő haladtával az elviselhetetlen határait feszegette és végül reggel 9 óra 10 perckor 12 órás vajúdás után, vákuummal segítették a fényre Őt. Szenteste előtt egy nappal engedtek bennünket haza. Ennél szebb ajándékot nem kaphattam volna Karácsonyra. Sosem felejtem el,azt a büszkeséget,amit akkor éreztem.

Anya lettem!

Szerettem volna ezt újra átélni. A kisebbik fiammal az egész várandóságot szigorú ágynyugalomban kellett töltenem. Aggódással teli terhességet egy gyors és könnyű szülés feledtette egy szokatlanul meleg februári éjszakán. A korházba érkezést követően mindössze két óra múlva, már a karomban is tarthattam a babámat. Lehet, hogy ebben az is segített,hogy a szülészet a harmadik emeleten volt,és mivel a lift nem működött gyalog kellett felmennem? Éjjel 2 óra 50 perc volt. Jó kedvem volt,a föld fölött jártam örömömben,mikor kiderült,hogy sárgaság miatt az őrzőbe vitték. Szerencsére gyorsan javult és én immár két nagyszerű legény anyukája lehettem!

Nem terveztünk további családbővítést, bár a szívem mélyén egyre jobban vágytam egy kislányra. Mikor kiderült, hogy újra terhes vagyok, ez az álom is teljesülni  látszott,bár végig titok maradt a magzat neme.

Október közepén jelezte, hogy itt az idő. Azt hittem, talán még könnyebb lesz a szülés, mint előző alkalommal, de nem így lett. Viszonylag hosszú vajúdás után érkezett az én Hercegnőm. Vasárnap reggel 6.50-kor.Gyönyörű, hosszú fekete hajú baba volt.

Köszönöm Istenem, hogy három szép, okos és egészséges gyermekkel ajándékoztál meg, hogy vigyázhattam rájuk, felnevelhettem őket és így hagyhattam nyomot a világban magam után.

Elsőszülött fiam nem volt éppen egyszerűen kezelhető gyermek. Rövid ideig járt bölcsibe is, az óvoda megkezdése előtt. A délutáni alvás már ott is kihívás volt neki, eredendően mozgékony és aktív fickó volt. A gondozónők az altatás ideje alatt,a lábán üldögélve olvasgattak,ezzel megakadályozva,hogy útra keljen....

Mikor kiscsoportos lett a helyzet nem változott, továbbra sem igényelte az ebéd utáni szundit.

Így esett, hogy egyik nap, mikor lefektették őket és az óvó nénik megnyugodva kicsit összegyűltek beszélgetni, ő fogta magát, felkelt és hazajött.

Fagyos kora délután volt, és nem kis meglepetés okozott, mikor a bejárati ajtóban megpillantottam az utódomat, rövidnadrágban és pólóban....

Az első ijedtségen és dorgáláson túljutva, azonnal siettem az ovi felé.

Alig léptem ki a kapun, mikor összetalálkoztam a kétségbe esett pesztonkával!

Szegény alaposan megrémült, hogy hova tűnhetett a rábízott bárányka....

A történetet megúsztuk baj nélkül, de az intézmény ajtajára még aznap délután egy reteszt szereltek, ami a mai napig őrzi a csemetéket,no meg annak emlékét,hogy az én pici fiam is odajárt egyszer!

1982.-ben kezdtem repülni. Eleinte más-más csapathoz osztottak be minket,de rövid idő után ekipázsba kerültünk. Nagy várakozással és izgalommal vártuk a döntést, hogy attól fogva,milyen lesz az ottani "családunk".

Az ekipázs meghatározó volt egy légi utaskísérő életében. Eldöntötte milyen stuvivá érik,komoly jellemformáló hatása volt a fiatal kollégára,aki nyersanyagként bekerült egy már működő összekovácsolódott közösségbe.

Szerencsém volt az első társulatommal is. Biztos vagyok benne,hogy a későbbiekben még visszaköszön valamelyik bejegyzésben.

De most egy későbbi banda kerül említésre,és sajnos ennek szomorú apropója van.

Fantasztikus társulatunk volt. A "főnökünk” szigorú,de nagyon szerethető srác volt. Rendkívül ügyes, gyors és határozott stílusa hamar ránk ragadt. Fegyelmezetté és precízzé formált bennünket.

Ehhez az egységhez csapták az új fiút. Jóképű,magas,amolyan a szeme sem áll jól fickó volt.

Bizony sűrűn csak az utolsó pillanatban esett be a briefingre, utánozhatatlan széles vigyorával a nyakkendőjét már a géphez vivő autóban kötötte...

Lassan azonban rá is átragadt az a pontossága,ami a mi kis egységünk mottója volt.

Viszont az ő vidámsága,humora is alapvetően átformálta a teljes gárda hangulatát.

Több évtizedes barátság kezdődött akkor....

Rengeteg történetem van,aminek ő a főszereplője.

Egyszer megtréfáltuk azzal,hogy a nevében udvaroltunk egy csinos lánynak a fedélzeten. Egy képeslapon tettük neki a szépet,a szívtipró meg nem értette,miért mosolyog rá olyan sejtelmesen a lány,minden alkalommal,amikor arra jár. De ő akkor már szerelmes volt későbbi feleségébe,így folytatás nem lett belőle.

Hányszor megnevettetett minket,amikor bohóckodott,lehetőleg úgy,hogy az utasokkal csak mi voltunk szemben...

Egy késői út után karambolozott az Üllői úton,de a kórházban már nevetve mesélte,hogy a legkellemetlenebb az volt,hogy a vásárolt whiskyk összetörtek....Hónapokig mankózott ezután.

Az én kisebbik fiam és az ő imádott kislánya majdnem egyszerre születtek. Sok közös emlék van ebből az időből is...

Később másfelé sodort minket az élet. Utoljára az egyik Malév tribute találkozón futottam vele össze pár évvel ezelőtt. Már nem az a vicces fiú volt,az élet nem volt kíméletes vele. Fanyar iróniája azonban mit sem vesztett a fényéből.

Ma reggel tudtam meg, hogy pár nappal ezelőtt meghalt...

Ez rossz vicc volt!

Az első poénja,amin nem lehet nevetni!

Augusztusi fülledt éjszakákon a csillagok is elbágyadnak és sebesen hullnak alá az égről. Mesebeli látvány a sok fényes csíkot rajzoló izzó csillag, amik mindaddig beragyogják a bársonyos eget,amíg végül a horizont mögött véget ér zuhanásuk.

Azt mondják,ha az ember kíván valamit,miközben ebben a rövid,de megkapó jelenségben gyönyörködik,óhaja hamarosan valóra válik.

Sokáig ezt a babonát annyira tartottam hitelesnek, mint a gombszorongatást, ha feltűnik egy kéményseprő....

De pár évvel ezelőtt a kislányommal a teraszon vártuk az égi előadást. Beszélgettünk, közben a tejutat fürkésztük. Persze mindkettőnknek gondosan elő volt készítve a rejtett kérés.

Mikor feltűnt az első csóva, nagyon koncentráltam, hogy minden úgy legyen,ahogy szeretném.

Az idei meteor találkozóra már a vízió valóra vált!

Minden Barátomnak azt kívánom, hogy merjen nagyot álmodni!