Imád
om a kutyákat. Mindig volt. Úgy hozzánő az emberhez,mint egy családtag.
Pár évvel ezelőtt,a fiam kedvesének elpusztult a blökije. Vigasztalhatatlan volt, nagyon szerette.
Bár, az elveszített jó barátot, senki nem pótolhatja, idővel úgy éreztem, hogy újra kész arra,hogy újra közel engedjen magához egy kutyust.
Úgy esett, hogy barátnőm szólt,hogy vidéken született három aranyos állatka,és ha nem kellenek senkinek,akkor elaltatják őket.
Rögtön kijelentettem , hogy az egyiknek máris helye van nálunk.
A fiatalok éppen a kertben voltak, amikor megérkezett a kis jövevény. Irtó pici volt. Szóltam a gyerekeknek. Egyből elolvadtak, annyira édes volt.
Akkor mondtam meg, hogy a kis eb az övék, nekik hozták. Döbbent csend következett. Lefagyott a mosoly az arcukról, csak annyit tudtak nagy nehezen kinyögni, hogy akarnak majd egyszer kutyulit,de nem most, és nem ilyet....
A meglepetés balul sült el, a gyerekek hazamentek és a kicsike ott maradt nálam.
Már kezdtem beletörődni, hogy enyém lett az ajándék.
Ám lassan tapogatózva jöttek az érdeklődések....Kaphatnának-e képet a szülőkről,hogy mégis mire lehet számítani,ha felnő. Ez ugyan elég riasztó óhajnak tünt ,mert a kiskutya egy pincsi és egy tacskó szerelmének gyümölcse volt.
De bátran elküldtem a képeket....A szeretet utat tört ,nem ismert akadályt! A pici családra lelt!
A gyerekek ma már nincsenek együtt, de az öleb örökre kapocs marad köztük.
