Soha nem reméltem,hogy valaha eljutok ebbe a távoli,csodálatos országba.Nagyon hálás vagyok a sorsnak hogy többször is járhattam ott.Érdekes,csodálatos világ.Tele elfojtott érzelmekkel,kordában tartottak még a gondolatok is.
Rengeteg élmény,különös történet fűződik ezekhez az utakhoz.Mesés világ,merően eltér az általunk megszokottól.
Olyan mély meghatározó benyomások értek,hogy nagy volt az örömöm,amikor a kislányom az egyetemen japán szakra jelentkezett.
Kezdve az éttermek kirakatában látható műanyag étel reprodukciókkal, az iskoláslányok mezítlábra húzott csizmáin át, a buszvezetők fehér kesztyűs kezéig,millió meglepetés éri az utazót.
Imádnak mindent,ami amerikai,de ennek ellenére az angol nyelvvel hadilábon állnak. Ha a külföldi megszólítja őket ezen a nyelven,zavarba jönnek,eltakart szájjal nevetgélnek,gondolom abból az okból,hogy szégyellik,hogy valami elvárhatónak nem tudnak megfelelni. Azt,hogy valamit nem értenek,semmi pénzért be nem vallanák.
Egyik utam alkalmával egy nagy áruházban vettem egy órát.Csak a szállodában vettem észre,hogy nem működik.Kipróbáltam másik elemmel is,de továbbra sem mutatta az időt.
Gondoltam visszaviszem.Arra az elhatározásra jutottam,hogy az angollal meg sem próbálkozom,inkább magyarul és a testbeszéd segítségével intézem a cserét.
A szolgálatkész eladónak udvariasan elmagyaráztam az anyanyelvemen,ez az óra nem működik,nem az elemmel van a baj,azt leteszteltem,kérek egy másikat. Bólintott,mosolygott,elszaladt a raktárba és kisvártatva hozta a másik időmérőt.
Az most jutott csak eszembe,lehet,hogy a bolti alkalmazott beszélt magyarul....?
