Éjszaka senki nem szeretett dolgozni.Már otthonról is nehéz szívvel indult el az ember.Mindenki lefekvéshez,alváshoz készülődött,de nekünk menni kellett.Bizony a repülők éjjel sem pihennek!
Szalonikibe szólított aznap este a kötelesség.Az út eseménytelennek ígérkezett.
Már a leszálláshoz készülödtünk,amikor iszonyatos viharba kerültünk.
Korábban még nem éreztem ehhez hasonlót.Úgy dobálta a szél a nagy gépet,mint egy tollpihét.Verte a törzset az eső,néha nappali világosságot teremtett egy-egy cikázó villám.
Riadtan ültünk a személyzeti ülésen,felfelé húzva azt,mintha pusztán a karunk erejével fent tarthatnánk magunkat a levegőben.
Nem voltak megnyugtatóak a pilótakabinból kihallatszó mondatfoszlányok sem...
Nem tudom meddig cibáltak-ráztak minket az égiek, már nem is nagyon reméltük,hogy épségben földet érünk valaha.
Mégis,ha csodának tünt is,sértetlenül leszálltunk és begurultunk az állóhelyre.
Olyan ítélet idő tombolt,hogy sem lépcsőt,sem külső áramforrást nem hoztak.Ott kuksoltunk a sötétben az eleinte megszeppent utasokkal.
Talán félóra is eltelt,mikor az egyik magyar légivendégünk határozottan és hangosan sérelmezni nem kezdte az elmaradt fogadtatást.
Mielőtt lecsitíthattuk volna,előlépett a homályból az elemekkel való harcban megizzadt kapitányunk és csendesen csak ennyit mondott:
Örülj,hogy élsz!
Nos a további félóra várakozás már pisszenés nélkül telt.
A szálloda felé tartva a parancsnok biztosított minket arról,hogy viharban nem a leszállás,hanem a felszállás a kockázatosabb...
A szobáinkban az ágy érintetlen maradt akkor éjszaka arra a pár órára,mindannyian a kinti időjárást fürkésztük....
