Élet 50.-n túl

A meleg nyárról mi is jutna eszembe....

Nem vagyok vízimádó. Tudok úszni,de amolyan kisasszonyosan kitartott fejjel...

Larnacában települtünk, jó pár napot töltöttünk ott. Csodálatos volt a tengerpart és rekkenő a hőség.

Valamelyik fiú ötlete volt, hogy menjünk "banánozni". Ez egy motorcsónak húzta vízi alkalmatosság,amin  8-10 ember ül és a lábizmaival tartja magát,hogy a tengerbe ne pottyanjon. Annak rendje és módja szerint mindenkire húztak biztos, ami biztos alapon mentőmellényt is.

Fiatal napbarnított helyi srác vezette az öreg hajót és rendkívül élvezte, hogy a hirtelen irányváltoztatásokat hangos sikítással jutalmazta a társaság. Én görcsösen próbáltam a felfújt portékán maradni.  Egy darabig sikerült is derekasan állnom a sarat, de egy újabb fordulónál bizony már nem tudtam kivédeni a csobbanást. Azonnal elmerültem, csak a sötétség vett körül. Szemem, szám telement  sós vízzel, amiből ittam is bőven. Pillanatokig azt sem tudtam, merre van a lent és a fent.... Mikor végre felbukkantam és újra levegőhöz jutottam, eszem ágában sem volt a banánra visszakapaszkodni.

Inkább a lélekvesztőt választottam a partra jutáshoz.

Többször nem vágytam efféle kalandra.... A tenger és én nem vagyunk barátok.

Nem volt népszerű járat a bejrúti. Éjjel indult, ami már önmagában sem tette vonzóvá ezt a desztinációt. Ráadásul meglehetősen féltünk is, lévén a 80-s évek elején még javában dúlt a polgárháború. Ennek már egy Malév gép áldozatául esett korábban.

A kelet Párizsának nevezett városban az utcák romosak és néptelenek voltak. Szinte kizárólag  csak katonákat lehetett látni, akik lépten-nyomon megállítottak minden autót és igazoltattak.

Rémisztő volt ez, a korábban csak filmeken látott környezet, de ugyanakkor izgalmas is.

Mindössze egy éjszakára érkeztünk. A szállodánk épségben megúszta a harcokat. Kifejezetten elegánsnak tűnt.

Alvásra kevés lett volna az idő, így úgy döntöttünk inkább a hotel diszkójában töltjük el a rendelkezésre álló időt.

Mintha egy másik világba csöppentünk volna. A kinti kihalt űrbéli tájat egy pompás, csillogó, vidám miliő váltotta fel.

A hely dugig volt szórakozni vágyó fiatalokkal, akik vidáman ropták a táncot kifulladásig.

Beálltunk hát mi is a bulizók közé. Hamar "felfedeztek" bennünket, akkoriban nem túl sok külföldi fordulhatott meg ott.

A lemezlovas, hogy kedvünkre tegyen, érdeklődött milyen zenét szeretnénk hallani. Az egyik kollégám tréfából megkérdezte:  Do you know György Korda ?

Szegény pára órákon át kotort a lemezei között....

A stuvi tanfolyam elvégzése után nem sokkal elhatároztuk barátnőimmel, hogy befizetünk egy kairói útra.

Igazi turistaként, szervezetten, mint a felnőttek. A mindössze négy napos utazás temérdek élményt adott.

Korábban még külföldön sem nagyon jártam, leszámítva a repülő tereket. Így megbabonázva néztem a zsúfolt utakat, hallgattam a szüntelen dudaszót. A hihetetlen mocsok, ami fellelhető volt mindenhol, szinte mellbe vágott.

Amikor a szállodába érkeztünk, és beléptünk a liftbe, döbbenten tapasztaltuk, hogy csak alja van, az oldala az újságpapírral kitapétázott akna. A szoba sem látott takarítást már időtlen idők óta. Az ágynemű olyan piszkos volt, hogy csak hajnal felé tudtuk rábírni magunkat, hogy ruhástól belefeküdjünk. A mosakodást nem könnyítette meg az a sáros lé sem, ami a csapból folyt....

Mindezek ellenére jól éreztük magunkat, imádtuk a kirándulásokat, bár az utat nézelődés helyett többnyire végig aludtuk.

A piramisok, a sivatag, a bazár felejthetetlen a mai napig.

A legviccesebb mégis az volt, amikor a tevegelésre került sor. A hatalmas állat először a két hátsó lábára áll és amikor már éppen fejjel a homokban találnád magad,következik a mellső kettő is.

Felülni sem egyszerű mutatvány!

Olyannyira, hogy egyikünk a szűk nadrágba bújtatott lábát nem is tudta megfelelően átlendíteni a fenevadon, így aztán sikerült fenéken billentenie...

A meghökkent lény ijedtében elvágtatott, nyomában az őt kergető burnuszos arabbal....

Sokat változott a világ. Ma már a hatévesek is büszkén vállalják vonzódásukat, együtt járnak, és egyáltalán nem pironkodnak, ha arról kell beszélni, hogy kibe is szerelmesek. Nemrégiben voltunk látogatóban, ahol a nyolcéves  ifjú hölgy már eljegyzett menyasszonyként aposztrofálta magát, és párjának fényképe őrizte őt az ágya mellé helyezett szívformájú keretből.

Az én gyerekkoromban még, ha egy fiúnak tetszett egy lány, durvasággal hívta fel magára a figyelmet, meghúzta a haját, megrúgta vagy csúfolta álmai hercegnőjét. Ebből már lehetett tudni, hogy az ifjú férfiember bizony szerfelett érdeklődik.

Hetedikesek voltunk, amikor a péntek délutáni iskolai farsang után barátnőmmel hazafelé tartottunk.

A februári zimankós napon már korán sötétedett, így botorkáltunk az úton. Egyszer csak a fák mögül ránk rontott hat fiú osztálytársunk. Tulajdonképpen máig nem értem, mit is akarhattak, mert azon kívül, hogy cibáltak össze-vissza, meg lefogtak, hogy ne tudjunk elmenekülni, mindezt szótlanul tették.

Biztos tovább is tartott volna ez a különös tánc, ha a harcias barátnőm a farsangon használt kenyérvágó késsel nem sebzi meg az egyik srác lábát. A fájdalmas kiáltása az ütközet végét is jelentette, a legények elszaladtak.

Mi rendbe szedtük zilált külsőnket és zavart csendben hazamentünk. Otthon nem szóltam semmit a történtekről, igazából magam sem tudtam mit gondoljak, csak azt, hogy nagyon nem jó érzéssel tölt el az élmény.

Arra nem számítottam, hogy hétfőn az iskolában bizony már áll a bál. Berendelték az igazgatói irodába az összes résztvevőt és mindannyian egy intővel lettünk gazdagabbak.

Kiderült, hogy a barátnőm még akkor pénteken este találkozott az egyik tanárnőnkkel és feldúltságában beszámolt az esetről.

Őt ezek után másik iskolába vitték a szülei, de én maradtam és még másfél évig koptattam a padot a "bűntársaimmal".

Szeplőtlen jellememen ez volt az első folt.Számomra meg világossá vált,hogy a gyerekszerelem kimutatása nem mindig egyértelmű.

Akár hiszitek, akár nem, én is gyereknek születtem. Ma már mindent megmagyaráznak, kianalizálnak a pszichiáterek. Biztos találnának magyarázatot az én furcsaságaimra is.

Ilyen különös szokásom volt a lépcsőről való legurulás. Megálltam a tetején, és a következő pillanatban már lent is találtam magam. Ez nem egyedi eset volt, hanem rendszeres. Ma már én sem értem, de valószínűleg egyszer-kétszer több fokot célozhattam meg és ettől elveszítettem az egyensúlyomat, később pedig már az eséstől való félelem miatt jobb volt rajta túl lenni.

Egy tikkasztó nyári napon meg ragaszkodtam a téli bundámhoz, és abban homokoztam a kertben....

Magányos gyerek voltam, felnőttek között cseperedtem, csak 20 éves koromban adatott meg, hogy testvérem legyen.

Egy budai kerületben laktunk, gyéren voltak még házak abban az időben, így kicsiként többnyire egyedül játszottam.

Az otthonunk viszonylag nagy volt, közepén egy hatalmas térrel. Fantasztikus volt, hogy rossz időben körbe-körbe biciklizhettem, görkorizhattam, focizhattam a szobában. Sőt, az egyik fal felülete alkalmas volt a tenisz gyakorlására is.

Egyik ilyen benti sportolás alkalmával, miközben éppen a széklábát készültem kicselezni, ráléptem a labdára, és az esés eredményeként eltörtem a kezem. Nagyim éppen kint teregetett és mikor visszajött, már a fotelben üldögéltem. Nem akartam megijeszteni, lévén, ez rövid időn belül már a második törésnek ígérkezett, ezért annyit mondtam csak, hogy most azonnal át kell mennem a barátnőmhöz....Órákkal később már begipszelt karral tértem haza.

Az Istennek sem értettem meg, hogy a falon függő patakot ábrázoló festmény mögött egyszerűen csak a fal van. Addig szekáltam a nagyimat a kérdéssel, hogy leakasztotta, és megmutatta a puszta fehér felületet. Ez egyáltalán nem győzött meg, hiszen én arra voltam kíváncsi, hogy amikor a kép a helyén függ, akkor mit rejt el…Alig vártam,hogy egyedül maradjak a szobában,és akkor a kilyukasztottam a képet,pont a közepén. Nagy csalódás volt szembesülni az igazsággal….

Két évtizeddel később pontosan, a már a kijavított sérülés helyén fúrta bele az ujjacskáját a legidősebb gyermekem…Ezután már nem hozattuk rendbe,hogy minden következő utód meggyőződhessen a tényekről a már bejáratott úton.

Összesen kétszer voltam nyaralni a szüleimmel.

Egyik sem telt el eseménytelenül.Az első alkalommal - 6 éves lehettem- ,egyedül maradtam a szálláson,amíg elmentek vásárolni.Még látszódott távolodó alakjuk,amikor én már másztam is ki az ablakon és meg sem álltam a postáig.Ott addig sírtam,amíg az ott dolgozók fel nem hívták az imádott nagymamámat.Csak annyit zokogtam a telefonba,hogy jöjjön értem,mert magamra hagytak... 

Két évvel később,meg anyám csípte be a vonatajtóba az ujjam,miközben a szűkülő résbe kapaszkodtam.

Ennek köszönhettem,hogy végül többé nem kellett velük tartanom.

Annak ellenére, hogy sok mindent megengedett nekem a nagymamám, sem elkényeztetett,sem önző nem lettem.Végtelenül harmonikus kapcsolatunk emléke életem végéig elkísér.

20-s éveim elején, a jövőt tervezgetve mindig úgy képzeltem fiaim lesznek. Igazi rosszcsontokra vágytam, huncut és pajkos srácokra.

Az első fiam születésekor 25 éves voltam, a másodiknál 29. 

Minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. Az idősebbik,hallgatag,sokszor komoly,de bevállalós és mindent kipróbáló,a fiatalabb nagy dumás,amolyan csibész fajta.

Fiatal koromban biztos voltam benne, hogy egy kislánnyal nem is tudnék mit kezdeni. Mégis...

Sokszor egy sampon reklám is meghatott, mikor a hosszú hajú lánykák szaladtak a virágos mezőn...

És a vágyakozás egyre csak nőtt...

33 éves voltam, mikor újra terhes lettem. Ijesztő volt belegondolni milyen lesz majd három gyereket nevelni. Ugyanakkor boldog voltam és izgatottan vártam a kicsi érkezését. Az ultrahangos vizsgálatokon nem lehetett egyértelműen látni milyen nemű a baba. Mikor megszületett és kiderült, hogy lány, határtalanul boldog voltam.

A kórházban csodájára jártak, olyan szép hosszú fekete  haja volt.

Az első perctől kezdve különös kötődés alakult ki köztünk. Nem jobban, csak másképp szerettem őt, mint a fiúkat. Imádtam öltöztetni,fésülgetni. Talán a női sors volt a kapocs, a magam folytatását láttam benne.

Az első évek nem voltak felhőtlenek. Sírós és elkényeztetett apró hölgy volt. Minden éjjelt ébren töltöttünk többnyire kettesben három éves koráig. Ahogy lehetett, már együtt tornáztunk. Bízom benne, hogy ezzel sikerült egészséges életre nevelni. Éjszakákat beszélgettünk át, kezdve a sulis, barátnős történésektől,az első szerelmi csalódáson át,a felnőtté válás nehézségéig. Jó lenne, ha valóban nem lennének titkai és mindent elmondana nekem.

Vajon mindez kellett ahhoz, hogy ma ő legyen, aki a legközelebb áll hozzám?

Büszkén mondhatom, hogy egy rendkívül melegszívű, kedves, empatikus a testvéreit és szüleit tisztelő, szerető ember vált belőle. Nem ítél, igyekszik elfogadó lenni.

Azt mondják a hozzáértők, hogy nem helyes "haveri" kapcsolatban lenni gyermekünkkel, mert elbizonytalanítja. Sokkal erősebb támogatást kap,ha szigort és határozottságot érez bennünk.

Nem tudom...Lehet.

Ő és én mégis lelki társak is vagyunk.

És számíthat rám. Mindenben. Amíg csak élek!

Nem minden egyszerű,nem mindig könnyű....

Történt, hogy a hosszú évekig titkolt szerelem végre vállalt kapcsolattá érett. A sorsunk úgy döntött, próbára tesz mindkettőnket igen hamar.

Karácsony előtt hármasban indultunk egy ígéretes garmischi túrára. A kislányom is velünk tartott. A második esti vacsora után rosszul lettem. A zsíros haxe után elfogyasztott 2 pohár vörösbor nem indokolta azt a kómás állapotot, amibe rövid idő alatt kerültem. Szirénázó mentő, kórházban töltött éjszaka után indultunk hazafelé. Mindenkit foglalkoztat, vajon milyen lehet a halál. Nehéz elfogadni, hogy egyszer csak nem vagyunk. Mindaz, amit énünk jelent,a gondolataink,érzéseink köddé válnak,vagy tovább léteznek egy másik dimenzióban? Én a teljes megsemmisülést éltem át. Először azt, amikor bár tudtam, hogy rosszul vagyok, de már nem fájt,nem érdekelt,mintha valaki mással történt volna mindez. Utána meg a valaha tapasztalt legmélyebb sötétséget, a fekete semmit! 

Az emlék félelmetes a számomra, a mai napig nem szívesen idézem fel...

Csak pár nap telt el a kaland után. Mindennél jobban vártam az első közös szentesténket. Aznap délután már a Kedvesem 40 fokos lázzal csak feküdni tudott. Két nap azzal telt,hogy próbáltuk lejjebb vinni a hőjét. Harmad napra ügyelet, a negyediken már kórház...Sajnos ott sem találták a baj gyökerét,mindenféle fertőzés,vesekő gyanúval,rengeteg antibiotikummal harcoltak a betegséggel.

A szilvesztert vele tölthettem a betegszobában,mivel rajta kívül mindenkit hazaengedtek az ünnepekre...A magas láz csak nem csillapodott. A legrosszabb a kilátástalanság  és a reménytelenség volt, hogy valaha megtalálják-e a kiváltó okot és ezzel együtt a terápiát.

Újabb egy hétre volt ahhoz szükség, hogy végre a ct-n kiderüljön,hogy a tüneteket egy tályog okozza,ami azonnali sürgős műtétet tett szükségessé.

A lábadozás hosszú és fájdalmas volt.

Rövid idő alatt mindketten közel kerültünk a másik parthoz.

A szerelmünk kiállta a próbát. Jóban-rosszban társak tudtunk lenni.

És ez mindennél fontosabb!

A múlt évben életem legcsodálatosabb utazásában volt részem.

Sok helyen jártam a világon, de mind közül ez volt a legszebb.

Az útleírást meghagyom a nálam rátermettebbeknek.  Csak hangulatokról,érzésekről írnék.

Toszkána! 

Ha ma véget érne az életem, akkor is úgy gondolnám, hogy megkaptam mindent,amire vágytam!

Egészséges, okos gyerekeket és a romantikus barangolást ezen a gyönyörű vidéken! 

Van, hogy a valóság szebb,mint az álom!

A szállásunk egy tradicionális  helyi farmon volt, úgynevezett agriturismo.Ez olyan mintha egy családnál vendégeskedtünk volna. Picike,de tökéletes szoba. Madárcsicsergős reggelek,Az asztalon roskadásig a sok finomság,minden étkezésnél. A háziak kedvesek,mosolygósak.

Reggelente pár kilométeres futás a toszkán mezőkön.

A nagy városok, a rengeteg látnivalóval. San Gimignano, Firenze,Pisa, Volterra, Lucca....

Kisvárosi zászlós felvonulás és borfesztivál! 

Együtt töltött szép pillanatok egy sienai kávézó teraszán, miközben körülöttünk pezsgett a városi élet!

Zamatos fagyi a macskaköves szűk utcácskában.

A bársonyos, mélykék estéken a helyben készült vörösbor  koronázta meg a mesebeli napot.

És mindenekelőtt Ő! Mindezt Vele!

Ez volt a tökéletes kikapcsolódás. Ez volt a boldogság!

Ki ne gondolt volna már arra, hogy ha valamit másképp csinál, akkor az egész további sorsa máshogyan alakul?

Naponta hozunk döntéseket, érünk útelágazásokhoz. És amikor határozunk, ezzel a másik lehetőséget vagy lehetőségeket el is utasítjuk. A választásunk kihat a környezetünkre, a szeretteink életére is. És ezen keresztül tovább gyűrűzik majd,és lassan az egész emberiség fátumát befolyásolhatja egy apró kis tettünk.

Minden mindennel összefügg. És minden okkal van.

Vajon, ha nem szaladunk vissza egy adott reggelen leellenőrizni, hogy bezártuk-e az ajtót,az a pár perc egy balesettől ment-e meg?Vagy épp azért indulunk majd később,hogy az életünk veszélybe kerüljön? És ha valami  baj ér minket, ezzel esetleg megúszunk egy nagyobb tragédiát?

Amikor valami bosszúság történik, nehéz ezt akár szerencsének látni. És mégis....

Bízzunk a sorsunkban, az Istenben, az őrangyalunkban!Ki miben hisz!

Mert minden úgy jó, ahogy van!

Egyszer egy ember álmodott, hogy a homokban jár, Isten mellett. Előre lépve azt látta, hogy háta mögött dupla nyomokat hagy. Az egyik az Istené volt, a másik pedig a sajátja. Az ember megértette, hogy minden lábnyom egy napot jelent az életében. Akkor megállt, és visszanézett a lábnyomokra. Azt vette észre, hogy voltak egyes szakaszok, ahol csak egy lábnyomot látott kettő helyett. Visszatekintett egész életére. Nagy meglepetés érte: életének abban a szakaszában, ahol csak egy lábnyomot látott, szomorú napjai voltak. Azok a napok tele voltak aggodalommal, türelmetlenséggel, magánnyal, rosszindulattal és fájdalommal.

Akkor az ember szemrehányóan fordult Isten felé: "Te azt ígérted, hogy mindennap velünk maradsz! Miért nem tartottad meg ígéretedet? Miért hagytál egyedül az élet rossz perceiben, azokon a napokon, amikor szükségem lett volna rád?" Isten mosolyogva ezt mondta: "Kedves fiam, egy pillanatig sem hagytalak el. Mindig szerettelek, és szeretni foglak. Azok a lábnyomok, amiket életed nehéz napjain látsz, az enyéim... Akkor ölben vittelek téged."

Talán lesz akinek,vigaszt és erőt ad ez az írás. Mert pont most erre van szüksége!

Ha még ezt a történetet nem hallottátok, szeretném megosztani Veletek:

Volt egyszer egy király, annak egy csodaszép lánya, akit rajongásig szeretett. A gyermek is imádta az apját, és ugyanakkor tisztelte is határtalan bölcsességéért.

Egy napon a király ágynak esett,és mindketten tudták,hogy eljött a búcsú ideje. Mikor a beteg uralkodó meghalt egy gyűrűt és egy levelet hagyott örökül az imádott ifjú hölgynek. A gyűrűbe csak egy szót véstek: "Elmúlik"

A levélben ez állt:

Ez az üzenetem a Számodra,ha szomorú vagy megvigasztal,ha vidám,emlékeztet arra,hogy becsüld az örömteli  pillanatot. 

Régen hallottam ezt a mesét, de nem feledem. Sokszor adott már enyhülést, ha bajban voltam,és számtalanszor elkísért a boldog események beteljesülésekor.

Van, hogy úgy érezzük, minden összeesküdött ellenünk, semmi nem sikerül, csőstől jön a nehézség. Ilyenkor erőt ad, a tudat, hogy előbb-utóbb  felfelé visz bennünket a sorskerék.

Viszont, a jót merjük teljes szívvel átélni, magunkba zárni, töltekezni belőle,mielőtt tovaillan.

Semmi nem tart örökké, minden elmúlik.....

A Balatonnak van egy semmivel össze nem hasonlítható hangulata. Selymes, simogató a vize, bársonyos a levegő. Mindig öröm ott lenni.

Különösen jól sikerült pár éve egy rövid nyaralás. Talán mert, sok év után először sikerült úgy kikapcsolódni, hogy a barátnőmmel,a fiával, és az én kislányommal tehettem.

Mivel a gyerekeink nagyjából egykorúak voltak,17 év körüliek, törvényszerű volt, hogy egy harmatos szerelem szövődjön közöttük.

Mosolyogva néztük a partról, hogy az ifjú úr, órákig tologatja a matracon ringatózó lánykát a vízben....

Remekül éreztük magunkat mindannyian, kirándultunk, strandoltunk.

Csak egy kis baki vetett árnyékot a felhőtlen napokra.

Más elfoglaltságom volt, és egy napot nem töltöttem velük. Akkor este a fiatalok elindultak a partra csillagokat nézni. Nem sokkal később szólt a barátnőm telefonja. A csemetéje fojtott hangon szólt bele. A zaklatott beszámoló arról tudósított, hogy megtámadták őket...

Hanyatt homlok, hálóingben rohant a tó felé....Elképzelni sem merem, mi játszódhatott le benne a rövid út alatt...

A már visszafelé tartó és nagyon nevető gyerekek állították meg a feldúlt ősanyát!

Viccnek szánta a srác, jó mókának ígérkezett.

Mi azért megszavaztuk az évtized legrosszabb tréfa díját, amit megosztva elnyertek az utódaink!

Ma hazafelé eszembe jutott, hogy az én gyerekeim is voltak aprók...

Ha Örkény István egyperces novellákat írt, akkor ezek a sztorik a pár másodperces történetek.

Nem volt még egy éves a kislányom, amikor kisebbik bátyja a szép hosszú hajánál fogva húzta a murvával felszórt kerti úton. Azt mondta,látta egy rajzfilmben,hogy az ősember is így viszi a feleségét...A pici lány meg kacagva élvezte a szokatlan játékot.

Még éppen csak megtanult  járni  a pöttöm hölgy,amikor majd a teljes ébrenléti idejében az apukája vigyázott rá. Már az ajtóban azzal fogadott,hogy szerinte valami betegség bujkálhat a gyerekben, egész nap csetlett-botlott...Az aggódása alaptalannak bizonyult és megkönnyebbült,amikor megfejtettem a titkot. Ugyanis a kikészített játszóruhát figyelmen kívül hagyva a hálózsákban maradt a kisasszony. Nem volt meglepő, hogy a zsákban futás még nehezített feladat volt a számára.

Abban az időben minden gyereknek volt sötétkék hótaposója. Így egyáltalán nem csodálkoztam,amikor egyik nap a gondos édesapa egy két számmal nagyobb csizmában hozta haza a kisebbik fiamat az oviból. Csak a másik kisgyereknek lehetett fájdalmas a csere...

Ez már iskolás história.

Kisebbik fiam magaviseletben is a bátyját másolta. Olyan igazi égetnivaló lurkók voltak mindketten. Negyedikes volt, amikor ugrásszerű javulás látszódott,úgy a jegyeiben,mint az egyéb beírások alapján. Az ellenőrző tüzetesebb vizsgálatakor ébredt bennem némi gyanú. Túl szép volt, hogy egyszerre ötösök és dicséretek tömkelege került beírásra. Kis nyomozás után, kiderült a turpisság. Kettős könyvelést vezetett a briganti, egyiket az iskolában,a másikat a szülők örömére.

Nem mondom, hogy büntetés nélkül úszta meg.

Nagyon, nagyon csúnya dolog, de hát mindenki csinálta. Mi is hoztunk egy-egy kis üveg,mini névre hallgató szeszesitalt a járatokról. Mivel magunk nem nagyon fogyasztottuk,gyűltek szépen a kamrában. Rosszat sejthettem volna, amikor az előző történet főszereplője,iskolába induláskor visszaszalad mindig valamilyen ürüggyel,de naiv voltam....

A huncutság akkor derült ki,mikor a gyerekek fellázadtak,mert a fiatalember a nagy keresletet meglovagolva árat emelt....Így a tanító néni is megtudta,hogy az én gyermeke bizony árulja a szeszt,és ezzel a virágzó üzlettel egészíti ki a zsebpénzét.

Folyt.köv.....

Larnacában tölthettünk pár napot egy település alkalmával. Gyönyörű tengerpart,a virágok mámorító illata. Minden adott volt,hogy jól érezzük magunkat.

Az egész napos városnézés után jól esett beülnünk egy hangulatos vendéglőbe. A vacsora is remeknek ígérkezett, a társaság is kitűnő volt.

Nem tudom melyikőtök ismeri a meze-t. Ez egy hagyományos étel arrafelé,a lényege,hogy mindenből egy kostolónyit kap a vándor,egészen addig,amíg úgy degeszre tömi magát,hogy kidől.

A pincérek mosolyogva szemlélték,hogy a karcsú lányok milyen szaporán tüntetik el a finom falatokat.

Az egyik kolléganőnk nem vetette meg a jóféle bort sem, itta is szorgalmasan a lakoma alatt.

Mikor a sokadik rendeléskor a társaság férfi tagja, automatikusan újabb 2 decit kért neki,felemelte a kezét és azt mondta:

Nem, nem! Most sört iszom! Kikapcsolódom!

Ez a mondat megkoronázta az amúgy is vidám  esténket!

Másik ilyen hasonló vacsorázós sztori Bangkokhoz fűződik. A személyzet egyik hölgy tagjának elég alacsony volt a népszerűségi indexe. Egyszerűbben fogalmazva senki nem kereste a társaságát,lévén okoskodó,kissé erőszakos idősebb egyedülálló nő volt,aki nem szenvedhette a fiatalok mindenen vihogó viselkedését.

De ott mégis ránk fanyalodott, mert hát ki szeret magában lenni napokig. Így amikor a vizes programot megunva szedelődzködtünk, hogy vásárolni, azután meg vacsorázni menjünk, rögtön csatlakozott ő is. Nem örültünk,de megbántani nem akartuk. Négyen vágtunk neki a forgatagnak, és bizony mindent elkövettünk,hogy lerázzuk a tömegben. Minden alkalommal, mikor megállt egy árusnál a portékákat gusztálni, próbáltunk kereket oldani. De résen volt ő is,így még mindig egymás társaságát élveztük,amikor éttermet kerestünk.

Az az ötletünk támadt, hogy egy elég piszkos és nem túl bizalomgerjesztő helyre térünk be,ez majd hátha elriasztja. Az ajtóban mintha visszahőkölt volna,de utána hősiesen bejött velünk zokszó nélkül.

Végül a véletlen sietett a segítségünkre. Amikor a vendéglős a gőzölgő levest az asztal közepére helyezte,egy molyrágta bundájú macska kecsesen átugrotta az edényt....

Ez már azért sok volt egy finom úrihölgynek. Méltatlankodva felugrott és "ti nem vagytok normálisak" végszóval elviharzott...

A vacsora amúgy fenséges volt!

Az előző bejegyzésben a nagyimról írtam,akinek a bennem lévő valamennyi jót köszönhetem.A rossz tulajdonságaimról nem ő tehet!!!

Biztos elfogult vagyok,de rajta kívül,soha nem ismertem mást,aki ennyire jó lett volna!

Szerette a fiatalokat. Megtalálta a közös hangot velünk. A barátnőim hozzá fordultak, ha szerelmi bánatuk volt. Mindig volt egy-két praktikus tanács, vigasztaló szó a tarsolyában,amiből jutott minden rászorulónak.

Nem voltak generációs harcaink. Rágógumizott és azokat a zenéket szerette, amit én is. Ráadásul hangosan.

Éjszaka varrta a miniszoknyát, mert másnap abban szerettem volna buliba menni.

Kevéske nyugdíjából mindig összespórolt annyit,hogy nekem legyen divatos ruhám.

Ablakot mostunk, közben harsogtak az aktuális slágerek. Így is lehet. Vidáman, jókedvvel végezni a "nemszeretem" munkát.

Ő mondta, ha belenéz a tükörbe, néha meglepődik, ki az a néni benne. A szíve és a kedélye örökké fiatal maradt.

Azt is ő tanította, az élet szép,örülni kell neki,megbecsülni,nevetni. Ha szomorúak vagyunk, annál inkább mosolyogjunk, így könnyebb a nehézségeket átvészelni.

A legnagyobb ajándéknak a három dédunokáját tartotta.

Hiszem ez nem szerencse volt, csupán a jóságát jutalmazták az égiek!

A kedvenc száma ez volt....a dadogós....

https://www.youtube.com/watch?v=cFRk0FfaQi0

Mondhatnám,hogy nehéz gyerekkorom volt.

Elvált szülők ,szenvedélybeteg anya,szegénység.

Mégis,ha visszagondolok a régi évekre,ma már csak azt az egyetlen embert látom,aki felnevelt,akinek mindent köszönhetek. A nagymamámat.

Lehetnék sérült, megnyomorodott,tele feldolgozatlan sebbel,ha ő nincs mindig ott és akkor,amikor szükségem volt rá.

Tengersok törődést,soha ki nem fogyó türelmet és óvó szeretetet kaptam az életem kezdetétől tőle.

A nem feledhető ízek,kezének meleg érintése,szemének bársonyos pillantása elkísér létem végéig. A nehéz helyzetekben máig ebből nyerek vigaszt,és tőle kérek tanácsot,ha dönteni kell.

12 éves lehettem,amikor egy hétre kórházba került. Tél volt, anyámmal maradtam otthon. Ha a magány szót hallom,ez az idő sejlik fel bennem. Soha olyan egyedül nem voltam még. Iskolából egyenesen a kórházba mentem,és amíg az ápolónők ki nem tessékeltek,az ágya szélén üldögéltem. Mikor végre haza engedték, hetekig még éjszaka is leellenőriztem,valóban itt van-e velem újra,nem csak álmodom!

Nem volt külön szobám,vele laktam. Jó volt. És természetes. Sokszor éjjel kértem egy pohár vizet tőle, csakhogy biztosan tudjam él-e....Rettegtem,hogy elveszítem. Őt az egyetlent,akinek számítok. Soha nem haragudott ezért,bár nem mondta,szerintem tudta,miért teszem. Bölcs volt.

Emlékszem a szomorúságra és mély aggódásra,amit akkor láttam a tekintetében ,amikor 9 évesen megbetegedtem. Nem tudtam,hogy kevésen múlik az életem,egy gyermek nem fél az elmúlástól. Hogy mégis egészséges akartam lenni újra,az azért volt,hogy a bánatot letöröljem az arcáról. Gyógyulásomat az ő gondos ápolásának köszönhettem.

Féltett a repüléstől,de soha egy szóval nem mondta,hogy ne ezt a hivatást válasszam. Megértette,hogy ez nekem mit jelent és az én boldogságom fontosabb volt,mint a nyugalma.

Nem aludt el addig, amíg meg nem érkeztem. Csak üldögélt a sötétben és várt.

Ha hajnalban keltem,reggelit készített nekem és ébren várta,amíg elindulok.

Ha szomorú voltam,láttam a pillantásán,hogy neki fáj jobban. Mindig úgy vígasztalt ahogy éppen a leginkább szükségem volt rá. Volt,hogy szavakkal,volt,hogy csak néma öleléssel.

Ha örültem,nem volt nála boldogabb.

Tőle tanultam, hogy szeressem a gyerekeimet.

Csak remélni tudom, hogy széppé tudtam tenni idős éveit.

Még nevelhette a dédunokáit.

Imádták őt! Valahogy az ő közelében voltunk valamennyien otthon és biztonságban.

Hiányzik! Nincs olyan nap,mikor ne gondolnék rá!Itt van a szívemben,minden döntésemben.

Igyekeztem életében mindent megadni neki,amire csak lehetőségem volt.

Én nem tudom van-e mennyország, van-e túlvilág és azt sem hányszor élünk...

De azt igen,hogy a nagyim bennem él tovább.

A stewardeszek komoly egészségügyi képzésen vesznek részt. A Merényi kórházban voltunk gyakorlaton, próbáltak felkészíteni minket minden eshetőségre.

Tervben volt, hogy egy szülésnél is bent lehetünk, de ez végül meghiúsult.

Az élet mégis úgy hozta, hogy a valóságban a részese lehettem egy ilyen csodának.

Torontóba mentünk és már közel az amerikai partokhoz  jártunk, amikor egy kismama jelezte,hogy elkezdődtek a fájásai.

Szerencsére nem volt tele a repülő,így lehetőségünk volt egy nyugodt kis sarkot kialakítani .A fedélzeten lévő egészségügyi ládában minden szükséges felszerelés rendelkezésre állt. Szülészeti kendő, olló,tasak a méhlepénynek....Mivel orvost nem találtunk a fedélzeten,egy kolléganőmmel ketten maradtunk a vajúdó mellett.

A gépünk kapitányát folyamatosan tájékoztattuk, a szülés nem ígérkezett nagyon gyorsnak,így bíztunk benne,hogy az eredeti célállomáson ráérünk leszállni.

Külön mázli,hogy az anyukának már a többedik babája kéredzkedett a világra és az is,hogy nekünk is volt már saját tapasztalatunk is a tanultak mellé.

A baba még a levegőben kibújt, épen, egészségesen.

Fantasztikus élmény volt megtapasztalni ilyen közelről egy élet kezdetét.

Kollégáimnak ennél sokkal kevésbé örömteli élményben volt részük.

Már hazafelé tartottak Torontóból, amikor egy idős utas meghalt. Hiába próbálták éleszteni,nem sikerült. A fedélzeten lévő orvos is csak a vég beálltát tudta megállapítani.

A járaton nem sok üres ülés maradt,nagyon elkülönítésre nem volt mód. A személyzet mégis igyekezett a többi utast megkímélni a traumától.

Így az élettelen testet beültették egy ülésbe,a feje búbjáig betakarták és egy vállalkozó fiú kollégánk hazáig szóval tartotta....

Szeretem a mézet.

Pár évvel ezelőtt egy kora nyári reggelen,a kislányom éppen indult otthonról.

Az előszobában rengeteg halott méh tetemre lelt ajtónyitáskor. A kiáltására én is odasiettem.

Fogtam a lapátot és a kisseprűt,hogy összeszedjem őket. Nem vettem észre ,hogy még volt közöttük olyan,amelyikben pislákolt némi élet. A haldokló párák felmásztak a lapát nyelén és több helyen is a tenyerembe szúrtak.

Amellett, hogy igen fájdalmas a döfésük,pillanatok alatt dagadni kezdett a kézfejem és percről-percre terjedt tovább a duzzanat.

Riasztó volt a látvány, ráadásul fogalmam sem volt hol áll majd meg a puffadás. Szerencsémre a könyökömnél volt a határ.

Nem vagyok nagy orvoshoz rohangáló, de aznap még volt ingatlanos munkám is, szerettem volna valahogy megszabadulni a terebélyes végtag látványától.

Sajnos a rendelőben sem tudtak semmi gyors segítséget adni, csak a megnyugtatás maradt, hogy 3-4 nap alatt magától lelohad.

Kénytelen voltam hát a súlyban is jelentősen megnövekedett alkarommal emberek közé menni.

Pont úgy festettem, mint Popeye a hatalmasra dolgozott izmaival.

De a mézet továbbra is szeretem. Az előállítóikkal meg azóta óvatosabb vagyok.

A repülésben sokszor kiszámíthatatlan a visszaérkezés. Ez jelenthet csak egy-két órás késést, de akár több napot is. Okként általában a kedvezőtlen időjárás vagy valamilyen műszaki probléma áll a háttérben.

Nem voltam épp az a "leragadós" alkat, de azért párszor velem is előfordult,hogy nem sikerült időben hazatérni.

Egyik télen sűrű köd ereszkedett a J.F.Kennedy-röl elnevezett new-york-i  légikikötőre. A már a tranzitban várakozó utasok és személyzet, az épület üvegfalához tapadva próbálta kivenni az érkező repülők sziluettjét.

Bíztunk a magyar pilótákban,hogy talán őket nem tántorítja majd vissza,hogy az orrunkig sem láttunk.

Végül a repülőnk a város másik repterén, Newarkon landolt.

Egy elég szokatlan megoldást talált a new-york-i  állomásvezető. Buszokba,taxikba gyömöszölte az utasokat,minket,a bőröndöket valamint az összes fedélzeti ellátmányt tartalmazó ládát is.

Ezzel a konvojjal átszeltük ezt az apró települést....Több órás út volt,a hatalmas dugón átverekedni magunkat.

Mire végre minden és mindenki a helyére került hulla fáradtak voltunk. És még csak akkor kezdődött a munka...

Egyik kollégánk egy kondigépet vásárolt, azt kellett cipelnie,vámvizsgálatokon keresztül,buszra fel,buszról le.

Nem tűnt őszintének a lelkesedése, amikor megjegyezte,már érti,miért garantált a fogyás az eszköz használatával...

Hab a tortán az volt,amikor már a levegőben szembesültünk azzal,hogy az ételes konténereket fejjel lefelé utaztatták a két pont között ,aminek az lett a következménye,hogy a tálcák tartalma bizony tekintélyesen összezilálódott....

Ennyire félelmetes is lehet a köd:

https://www.youtube.com/watch?v=XLVxTldWCXc

Vajon mindenki tud önmagán is nevetni?Amikor befelé legszívesebben zokogna,mardossa a szégyen,vagy a lelkiismeret...És mégis gáttalanul nevet? Van abban valami felszabadító, felemelő,mikor nem engedünk az önsajnálatnak,hanem túllépve magunkon,észrevesszük a helyzet pikantériáját.

Lehet ilyen egy egyszerű botlás,de lehet akár egy életünket meghatározó esemény is.

Hiszem,az önirónia már felér egy terápiával. Egy kiadós nevetés meg maga a gyógyulás.

Mást megmosolyogni nem nagy érdem, az énünk felett ítélni derűvel, komoly teljesítmény.

Talán ilyen volt az életemben az a kínos helyzet, amikor egy régi kedves repülős kolléganőm ingatlanának adásvételére érkeztem...

A szerződéskötést már megelőzte az alapos munka, így a kitűzött időpontra tulajdonképpen már csak az aláírás maradt.

A délutáni találkozóra az irodából mentem.   Kicsit kapkodósra sikerült az indulás. A sietség miatt,úgy döntöttem,lerövidítem az utat. A parkolóba egy magas támfalról leugorva is be lehetett jutni. Ezt választottam. Nem kellett volna.

A cipőm sarka beakadt, hatalmas zuhanással landoltam. A fejemen felhasadt a bőr,az üzleties szerelésem elszakadt,a térdemet és könyökömet rettenetesen megütöttem. Hívtam a kolléganőmet,aki még bent volt az irodában,hogy jöjjön,segítsen valahogy elfogadható formába hoznom magam.

Ragtapasszal bekötötte a sebet a homlokomon,valahogy rendbe hoztuk a ruhámat is.

Az ügyvédi irodában már mindenki ott volt. Meglepő lehetett a belépésem. A ragtapasz alól szivárgott a  vér és erősen sántikáltam az addigra bucira dagadt lábammal.

Ez volt az a pillanat, amikor a szánakozó pillantásokat látva, elnevettem magam.

Ráadásul a szerződést szerkesztő ügyvédnő, a pökhendiségével még az eladóként jelen levő kolléganőmet is megríkatta.

Minden viszontagság ellenére, azért az üzlet eredményesen zárult.

Azt mondják,egy gyerek,nem gyerek.

És azt is, hogy kettő,vagy három nincs nagy különbség.

Háááát......

Én ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor vendégségbe  érkeznek lurkók, de ők hazamennek....mert,ha több apróság nevelkedik egy alomban,ott unatkozni nem lehet.

Pontosan 4-4 év korkülönbség van az utódaim között.

Elmesélek egy hétköznapi történetet.

Nagyobbik fiam másodikos lehetett,az öccse alig négy éves. Szokatlanul csendben voltak a frissen elkészült tetőtéri gyerekszobában. Gyakorló szülők azért ilyenkor bajt szimatolnak...Én is szaladtam fel a nagy némaságra a lenti konyhából,félbehagyva a vacsorakészítést.

A komoly nagyfiú az íróasztalnál ült egy baseball sapkában és tanult. Ez már önmagában egy fényképet azért érdemelt volna. A kisebbik csemete meg elém penderült és ragyogó kék szemével nézett rám. Szinte suttogva mondta: én voltam.....Hiába faggattam,hogy mit is csinált,csak ezt ismételgette.

Eredménytelenül készültem zárni a razziát, ám  amikor a szorgalmasan tanuló sarj fejét megsimogattam,a sapka lehullt.. és elővillant a csíkban megpörkölődött haj....

Akkor tünt csak fel, hogy a mini emberpalánta a  kezében papírpénzt szorongat.

Összeállt a kép. A két huncut rongyokkal, papírral megtömött egy befőttes üveget,meggyújtották és mikor már lángolt,ráfújtak egy flakonból. Az ettől belobbanó tűz megperzselte az idősebb haját. Persze a baj ellenére is érezte, hogy ez nem volt túl bölcs játék a korához képest,ezért megvesztegette a tesóját,hogy vállalja magára a csínyt.

Nehéz volt mosolygás nélkül megállni a megszeppent pillantásokat.

Különösen, mikor magam mögött behúzván az ajtót, meghallottam,hogy a báty visszaköveteli a paraszolvenciát,mert végül a tettes személye kiderült....

Az életben fontos a sok minden,de azért a gyerekeink mindennél többet érnek.

Szerencsés vagyok, van három remek utódom. És bizony, amíg felnőttek,rengeteg vicces és izgalmas esemény történt körülöttük is.

A legidősebb fiam 1984-ben született.25 éves voltam,ez ma már korainak számít,de akkor ez volt az általános.

Világra jöttének pillanatától élénk, érdeklődő és rendkívül okos kisgyerek volt.

Nem volt könnyű dolga a nevelőinek.

Kicsi korában is kevés alvásra volt szüksége. A bölcsiben úgy bírták rá a délutáni pihenőre,hogy a gondozó ráült a lábára,hogy ne pattanjon fel.

Óvodában toleránsabb pedagógusokhoz került. Nem volt még négy éves,amikor egyszer télen rövid nadrág és póló kombóban hazaszökött az ebéd utáni szieszta helyett. Még aznap délután felkerült egy retesz a csoport ajtajára, ami mai napig emlékeztet mindenki, hogy valaha odajárt a kis örökmozgó.

Az általános iskolai évek viszonylag nyugodtan teltek.

A gimiben viszont nem szenvedhették őt. Soha nem gonoszkodott,de a simulékonyság messze állt tőle és az igazságérzete is az átlagnál fejlettebb volt.

Így aztán mindent elkövettek, hogy minél előbb kívül lássák az iskola falain.

Addig mesterkedtek, amíg koholt vádak alapján eltanácsolták. Mindez év közben történt, így szinte lehetetlennek tűnt  befogadó intézményt találni

.Legalább 20 helyen jártam hiába. Végre, amikor már teljesen elveztettem minden reményt,sikerült egy olyan sulira lelni,ahol készek voltak őt felvenni. Egy feltételük volt csupán beszélni akartak a gyerekkel is. Mikor megkérdezték tőle,hogy tudja-e vállalni,hogy egy új kezdet ígéretével, tisztalappal induljon az új tanodában,akkor ő komolyan azt felelte,hogy ezt át kell gondolnia,alszik rá egyet

.Képzelhetitek,mit éreztem,végre révbe érve,egy ilyen válasz hallatán....

Nagy szenvedélye, a motor és az autó. Szerintem ő már előbb  tudott vezetni,mint járni.

Szerelni is szerette a gépeket. Ezzel okozott pár nem túl kellemes meglepetést.

Például amikor a kerékcserét gyakorolta,egyszer túlhúzott csavar miatt kitört a futómű egy lejtőn.

De a legemlékezetesebb "stikli" egy karácsony előtt történt pár nappal.

Egy barátunk hosszabb időre Amerikába utazott. Volt egy féltett kincse,egy Maserati.

Úgy hozatott össze külföldről eredeti tartozékokat vagyonokért, hogy tökéletes legyen a gép. Nem szerette volna felügyelet nélkül hagyni, ezért megkért minket, hogy a kertben parkolhasson.

Mi szülök egyik este a karácsonyi vásárlást intéztük éppen, amikor a kisfiam hívott telefonon, elfúló hangon. Nagy bajt csináltam...összetörtem az autót...ennyit mondott.

Egy barátjával,kapva a kínálkozó alkalmon egy próbakörre elkötötték a járgányt és a csúszós úton a villanypóznának ütköztek. Szerencsére a gyerekek sértetlenül megúszták.

Nekünk viszont be kellett vallani a barátunknak,hogy mi történt a megőrzésre adott kincsével.

A pénztárcánknak sem tett jót,a totálkár megtérítése.

Persze nem csak veszteséget tudott csinálni!

Képes volt egy közértes kosárnyi alkatrészből működő motort összerakni.

Mára ügyes felnőtté érett és remélem hamarosan lesz egy olyan édes kisfia, amilyen ő volt!

Pár évvel ezelőtt,már akkor is túl az 50.-n történt.

Munkaerő közvetítő cég keresett meg. A  repülőtérre  utasbiztonsági koordinátori pozícióra kerestek embert.

Elsősorban a kíváncsiság hajtott, nem nagyon tudtam elképzelni magam abban a szerepben az ott eltöltött sok év után.

Már az meglepő volt,hogy egy 60 perces koncentrációs tesztet végeztettek velem.

A személyes meghallgatás során pár mondat után angolra váltott az interjúztató,mondván a leendő munkáltató rendkívül igényes,bár az ígért fizetés az akkori minimálbért súrolta a több műszakos munkarend ellenére....

Nos, követelmény volt bőven, de sikeresen vettem az akadályokat.

A meghallgatás végén azonban a beszélgető partnerem az alábbi kérdéssel örvendeztetett meg:

- Hogyan képzelem el magam 10-15 év múlva ebben a szakmában...

Miután percekig tartott, amíg a rám törő nevetést legyűrtem és újra meg tudtam szólalni,ezt feleltem:

-15  év múlva kis ősz konttyal képzelem el magam, fonalat gombolyítva, miközben az unokáim kergetőznek körülöttem.

Az ifjú hölgy csodálkozó pillantásától kísérve, még mindig kuncogva távoztam.

Az állást megkaptam volna.

A fiatal hr-s meg talán a későbbiekben eltért a protokolltól, ha már nem zsenge ügyféllel hozta össze a sors.

A két fiam születése között egy babámat elvesztettem. Nagyon megviselt lelkileg, testileg egyaránt.

Már 14 hetes volt a magzat, amikor korházba kerültem. Ráadásul egy olyan kórteremben helyeztek el,ahol két fiatal friss anyukával voltam együtt...

Soha nem jöhetett volna az a meghívás, amit férjem régi ismerőseitől kaptunk egy látogatásra Argentínába.

Fantasztikus pár hetet töltöttünk ott. Olyan szeretettel fogadtak és vettek körül,amire mindig emlékezni fogok. Rengeteg kirándulást szerveztek vendéglátóink, sűrű volt a program.

Az ottlétbe belefért egy rövid látogatás Montevideóba is, és egy napot az uruguay-i  tengerparton Punta del Estén is eltöltöttünk.

Mindenki figyelmeztetett, hogy nagyon vigyázzunk,az a nap nagyon gonosz tud lenni.

Ehhez képest megérkezésünkkor szürke idő fogadott, vastag felhővel. Duzzogtam is, hogy még egy kis színt sem tudok magamra szedni, hiába jutottam el ilyen messzi, szép helyre.

Kint töltöttük az egész napot a parton. Mikor visszainduláskor az öltözőben belenéztem a tükörbe, hátra hőköltem. Szinte cékla színben pompáztam.

Úgy megégett a bőrünk, hogy még az egyszerű, óvatos mozdulatok is kínzóak voltak.

Egy héttel később rengeteg élménnyel és vadonatúj bőrrel érkeztünk haza.

Fárasztó, forró nyári nap volt a mai.

A járókelők bágyadtan szédelegtek az utcákon.

Hát persze, hogy eszembe jutott erről is valami....

Pilóta kollégánknak sok gyereke volt,boldog és büszke volt a nagy családra.

Éjszakázó járaton voltunk együtt,nem sokkal azután,hogy a párja hazatért a legújabb csöppséggel a kórházból.

Ezt a német desztinációt mindannyian kedveltük, mert hosszú volt a pihenő idő.

A szállodába érkezés után még bőven maradt pár óra  egy közös vacsorára ,beszélgetésre ,és még utána nyolc órát aludni is tudtunk volna.

Azonban a közös étterem után, a társaságnak nem nagyon volt kedve még eltennie magát másnapra.

Pont a többedszerre éppen friss apuka szobájába gyűltünk össze csevegni.

Szegénynek viszont hamar leragadni látszott a szeme, kisvártatva szólt is, hogy ő inkább nyugovóra tér.

Mikor megkérdeztük, maradhatunk-e még kicsit, nem zavarjuk-e a hangoskodással,ezt felelte:

Csináljatok amit csak akartok,csak ne sírjatok!

Ez a mondat bevonult a klasszikusok közé!

A reggeli budapesti metróról eszembe jutott egy régi eset,

Tókió elővárosában Naritán volt elszállásolva a személyzet.

Magától értetődően belátogattunk a metropoliszba. Az ott eltöltött pár óra után visszaindultunk a hotelünkbe.

A már előre megváltott jegyünkkel kerestük a pályaudvaron, honnan indul a vonatunk.

Nehéz volt eligazodni,a betűik sem könnyítették meg a dolgunkat. Találtunk ugyan egy jónak tűnő beszálló helyet,a Narita feliratot is beazonosítottuk,de azért biztos ami biztos,jobbnak láttuk megkérdezni inkább. Odaléptünk hát,egy láthatóan ott dolgozóhoz és a jegyünket mutatva próbáltuk megtudakolni,megfelelő libasorban várakozó csapathoz álltunk-e.

A kérdés komoly fejtörést okozhatott,mert a megszólított ember rögtön segítséget kért más kollégáitól is. Majd azok is tovább adták a feladatok,így pillanatokon belül egész kis csapat tolongott körülöttünk. A népes társaság arra az eredményre jutott,hogy nem jó helyen várakozunk. Heves fej és karmozdulatokkal magyarázták,hogy a beérkező szerelvényre nem szabad felkapaszkodnunk,mert arra nem érvényes a jegyünk. Láthatóan aggódtak,hogy bajba kerülhetünk,ha a figyelmeztetés ellenére mégis bátorkodnánk felszállni,mert még az utat is elállták előlünk,hogy az éppen érkező járathoz ne juthassunk el. Majd pedig döbbenten láttuk,hogy az utasokkal megrakott kocsik megállás nélkül robognak keresztül a pályaudvaron....

Nagy sóhajjal és kedvesen mosolyogva, megkönnyebbülten mutatták a japánok,hogy a következő vonat már tökéletesen megfelel nekünk...

Korábban csak úti filmekben láttuk,de akkor valóságban is megtapasztaltuk,amint fehérkesztyűs vasúti alkalmazottak,bepaszírozzák a tömeget a szerelvénybe,majd mielőtt kibuggyanna a tömeg,bezáródik az ajtó!