Akár hiszitek, akár nem, én is gyereknek születtem. Ma már mindent megmagyaráznak, kianalizálnak a pszichiáterek. Biztos találnának magyarázatot az én furcsaságaimra is.
Ilyen különös szokásom volt a lépcsőről való legurulás. Megálltam a tetején, és a következő pillanatban már lent is találtam magam. Ez nem egyedi eset volt, hanem rendszeres. Ma már én sem értem, de valószínűleg egyszer-kétszer több fokot célozhattam meg és ettől elveszítettem az egyensúlyomat, később pedig már az eséstől való félelem miatt jobb volt rajta túl lenni.
Egy tikkasztó nyári napon meg ragaszkodtam a téli bundámhoz, és abban homokoztam a kertben....
Magányos gyerek voltam, felnőttek között cseperedtem, csak 20 éves koromban adatott meg, hogy testvérem legyen.
Egy budai kerületben laktunk, gyéren voltak még házak abban az időben, így kicsiként többnyire egyedül játszottam.
Az otthonunk viszonylag nagy volt, közepén egy hatalmas térrel. Fantasztikus volt, hogy rossz időben körbe-körbe biciklizhettem, görkorizhattam, focizhattam a szobában. Sőt, az egyik fal felülete alkalmas volt a tenisz gyakorlására is.
Egyik ilyen benti sportolás alkalmával, miközben éppen a széklábát készültem kicselezni, ráléptem a labdára, és az esés eredményeként eltörtem a kezem. Nagyim éppen kint teregetett és mikor visszajött, már a fotelben üldögéltem. Nem akartam megijeszteni, lévén, ez rövid időn belül már a második törésnek ígérkezett, ezért annyit mondtam csak, hogy most azonnal át kell mennem a barátnőmhöz....Órákkal később már begipszelt karral tértem haza.
Az Istennek sem értettem meg, hogy a falon függő patakot ábrázoló festmény mögött egyszerűen csak a fal van. Addig szekáltam a nagyimat a kérdéssel, hogy leakasztotta, és megmutatta a puszta fehér felületet. Ez egyáltalán nem győzött meg, hiszen én arra voltam kíváncsi, hogy amikor a kép a helyén függ, akkor mit rejt el…Alig vártam,hogy egyedül maradjak a szobában,és akkor a kilyukasztottam a képet,pont a közepén. Nagy csalódás volt szembesülni az igazsággal….
Két évtizeddel később pontosan, a már a kijavított sérülés helyén fúrta bele az ujjacskáját a legidősebb gyermekem…Ezután már nem hozattuk rendbe,hogy minden következő utód meggyőződhessen a tényekről a már bejáratott úton.
Összesen kétszer voltam nyaralni a szüleimmel.
Egyik sem telt el eseménytelenül.Az első alkalommal - 6 éves lehettem- ,egyedül maradtam a szálláson,amíg elmentek vásárolni.Még látszódott távolodó alakjuk,amikor én már másztam is ki az ablakon és meg sem álltam a postáig.Ott addig sírtam,amíg az ott dolgozók fel nem hívták az imádott nagymamámat.Csak annyit zokogtam a telefonba,hogy jöjjön értem,mert magamra hagytak...
Két évvel később,meg anyám csípte be a vonatajtóba az ujjam,miközben a szűkülő résbe kapaszkodtam.
Ennek köszönhettem,hogy végül többé nem kellett velük tartanom.
Annak ellenére, hogy sok mindent megengedett nekem a nagymamám, sem elkényeztetett,sem önző nem lettem.Végtelenül harmonikus kapcsolatunk emléke életem végéig elkísér.
