Mondhatnám,hogy nehéz gyerekkorom volt.
Elvált szülők ,szenvedélybeteg anya,szegénység.
Mégis,ha visszagondolok a régi évekre,ma már csak azt az egyetlen embert látom,aki felnevelt,akinek mindent köszönhetek. A nagymamámat.
Lehetnék sérült, megnyomorodott,tele feldolgozatlan sebbel,ha ő nincs mindig ott és akkor,amikor szükségem volt rá.
Tengersok törődést,soha ki nem fogyó türelmet és óvó szeretetet kaptam az életem kezdetétől tőle.
A nem feledhető ízek,kezének meleg érintése,szemének bársonyos pillantása elkísér létem végéig. A nehéz helyzetekben máig ebből nyerek vigaszt,és tőle kérek tanácsot,ha dönteni kell.
12 éves lehettem,amikor egy hétre kórházba került. Tél volt, anyámmal maradtam otthon. Ha a magány szót hallom,ez az idő sejlik fel bennem. Soha olyan egyedül nem voltam még. Iskolából egyenesen a kórházba mentem,és amíg az ápolónők ki nem tessékeltek,az ágya szélén üldögéltem. Mikor végre haza engedték, hetekig még éjszaka is leellenőriztem,valóban itt van-e velem újra,nem csak álmodom!
Nem volt külön szobám,vele laktam. Jó volt. És természetes. Sokszor éjjel kértem egy pohár vizet tőle, csakhogy biztosan tudjam él-e....Rettegtem,hogy elveszítem. Őt az egyetlent,akinek számítok. Soha nem haragudott ezért,bár nem mondta,szerintem tudta,miért teszem. Bölcs volt.
Emlékszem a szomorúságra és mély aggódásra,amit akkor láttam a tekintetében ,amikor 9 évesen megbetegedtem. Nem tudtam,hogy kevésen múlik az életem,egy gyermek nem fél az elmúlástól. Hogy mégis egészséges akartam lenni újra,az azért volt,hogy a bánatot letöröljem az arcáról. Gyógyulásomat az ő gondos ápolásának köszönhettem.
Féltett a repüléstől,de soha egy szóval nem mondta,hogy ne ezt a hivatást válasszam. Megértette,hogy ez nekem mit jelent és az én boldogságom fontosabb volt,mint a nyugalma.
Nem aludt el addig, amíg meg nem érkeztem. Csak üldögélt a sötétben és várt.
Ha hajnalban keltem,reggelit készített nekem és ébren várta,amíg elindulok.
Ha szomorú voltam,láttam a pillantásán,hogy neki fáj jobban. Mindig úgy vígasztalt ahogy éppen a leginkább szükségem volt rá. Volt,hogy szavakkal,volt,hogy csak néma öleléssel.
Ha örültem,nem volt nála boldogabb.
Tőle tanultam, hogy szeressem a gyerekeimet.
Csak remélni tudom, hogy széppé tudtam tenni idős éveit.
Még nevelhette a dédunokáit.
Imádták őt! Valahogy az ő közelében voltunk valamennyien otthon és biztonságban.
Hiányzik! Nincs olyan nap,mikor ne gondolnék rá!Itt van a szívemben,minden döntésemben.
Igyekeztem életében mindent megadni neki,amire csak lehetőségem volt.
Én nem tudom van-e mennyország, van-e túlvilág és azt sem hányszor élünk...
De azt igen,hogy a nagyim bennem él tovább.
