Vajon mindenki tud önmagán is nevetni?Amikor befelé legszívesebben zokogna,mardossa a szégyen,vagy a lelkiismeret...És mégis gáttalanul nevet? Van abban valami felszabadító, felemelő,mikor nem engedünk az önsajnálatnak,hanem túllépve magunkon,észrevesszük a helyzet pikantériáját.
Lehet ilyen egy egyszerű botlás,de lehet akár egy életünket meghatározó esemény is.
Hiszem,az önirónia már felér egy terápiával. Egy kiadós nevetés meg maga a gyógyulás.
Mást megmosolyogni nem nagy érdem, az énünk felett ítélni derűvel, komoly teljesítmény.
Talán ilyen volt az életemben az a kínos helyzet, amikor egy régi kedves repülős kolléganőm ingatlanának adásvételére érkeztem...
A szerződéskötést már megelőzte az alapos munka, így a kitűzött időpontra tulajdonképpen már csak az aláírás maradt.
A délutáni találkozóra az irodából mentem. Kicsit kapkodósra sikerült az indulás. A sietség miatt,úgy döntöttem,lerövidítem az utat. A parkolóba egy magas támfalról leugorva is be lehetett jutni. Ezt választottam. Nem kellett volna.
A cipőm sarka beakadt, hatalmas zuhanással landoltam. A fejemen felhasadt a bőr,az üzleties szerelésem elszakadt,a térdemet és könyökömet rettenetesen megütöttem. Hívtam a kolléganőmet,aki még bent volt az irodában,hogy jöjjön,segítsen valahogy elfogadható formába hoznom magam.
Ragtapasszal bekötötte a sebet a homlokomon,valahogy rendbe hoztuk a ruhámat is.
Az ügyvédi irodában már mindenki ott volt. Meglepő lehetett a belépésem. A ragtapasz alól szivárgott a vér és erősen sántikáltam az addigra bucira dagadt lábammal.
Ez volt az a pillanat, amikor a szánakozó pillantásokat látva, elnevettem magam.
Ráadásul a szerződést szerkesztő ügyvédnő, a pökhendiségével még az eladóként jelen levő kolléganőmet is megríkatta.
Minden viszontagság ellenére, azért az üzlet eredményesen zárult.
