A reggeli budapesti metróról eszembe jutott egy régi eset,
Tókió elővárosában Naritán volt elszállásolva a személyzet.
Magától értetődően belátogattunk a metropoliszba. Az ott eltöltött pár óra után visszaindultunk a hotelünkbe.
A már előre megváltott jegyünkkel kerestük a pályaudvaron, honnan indul a vonatunk.
Nehéz volt eligazodni,a betűik sem könnyítették meg a dolgunkat. Találtunk ugyan egy jónak tűnő beszálló helyet,a Narita feliratot is beazonosítottuk,de azért biztos ami biztos,jobbnak láttuk megkérdezni inkább. Odaléptünk hát,egy láthatóan ott dolgozóhoz és a jegyünket mutatva próbáltuk megtudakolni,megfelelő libasorban várakozó csapathoz álltunk-e.
A kérdés komoly fejtörést okozhatott,mert a megszólított ember rögtön segítséget kért más kollégáitól is. Majd azok is tovább adták a feladatok,így pillanatokon belül egész kis csapat tolongott körülöttünk. A népes társaság arra az eredményre jutott,hogy nem jó helyen várakozunk. Heves fej és karmozdulatokkal magyarázták,hogy a beérkező szerelvényre nem szabad felkapaszkodnunk,mert arra nem érvényes a jegyünk. Láthatóan aggódtak,hogy bajba kerülhetünk,ha a figyelmeztetés ellenére mégis bátorkodnánk felszállni,mert még az utat is elállták előlünk,hogy az éppen érkező járathoz ne juthassunk el. Majd pedig döbbenten láttuk,hogy az utasokkal megrakott kocsik megállás nélkül robognak keresztül a pályaudvaron....
Nagy sóhajjal és kedvesen mosolyogva, megkönnyebbülten mutatták a japánok,hogy a következő vonat már tökéletesen megfelel nekünk...
Korábban csak úti filmekben láttuk,de akkor valóságban is megtapasztaltuk,amint fehérkesztyűs vasúti alkalmazottak,bepaszírozzák a tömeget a szerelvénybe,majd mielőtt kibuggyanna a tömeg,bezáródik az ajtó!
