Mikor fiatal voltam nem volt kérdés mit szeretnék.Repülni.Világot látni.Imádtam.Minden nap ünnep volt,amikor mehettem.Hosszú évek teltek el így,közben férjhez mentem,gyerekeim születtek.Kénytelen voltam,valami földibb elfoglaltság után nézni,amikor olyan korba értek a csemeték,hogy nagyobb odafigyelést igényeltek.Akkor kezdtem ingatlanozni.Érdekes volt,mozgalmas,kihívásokkal teli.Emberekkel kellett itt is foglalkozni,amiben lássuk be,már nagy rutint szereztem korábban.
Amikor pár év múlva bezárt az iroda,ahol kezdtem a pályát,és ahol hűségesen dolgoztam egészen a végéig,megtapasztaltam,hogy milyen,ha az ember elveszíti az állását.Egyik percről a másikra,egyfelöl a legteljesebb létbizonytalanság is,de sokkal inkább a feleslegesség traumája.A korom sem volt megfelelő ajánlólevél.Tulajdonképpen mindenhol és valamennyi pozícióba kizárólag,diplomás,30 alatti,de minimum 10 év gyakorlattal már rendelkező jelöltet keresnek.Hmm.
Végül egy Nemzetközi Lapkiadó frissen indított webáruházában kaptam először raktári,majd ügyfélszolgálati munkát.Mindamellett,hogy néha vicces történetek vannak,de sokszor lelkileg igen megterhelő,hogy rajtunk csapódik le egy esetlegesen elégedetlen ügyfél minden haragja.Egész normális fizetésre sikerült szeret tenni,bár számláztam,és ennek voltak költségei is.És eljött a pillanat,amikor alkalmazotti státuszt ajánlottak,csak egy,illetve két egészen apró szépséghiba törölte le a mosolyt az arcomról.Az egyik,hogy mindezt lényegesen kevesebb pénzért,mint a számlás megoldásban,a másik,hogy az iroda kétszer olyan távolságra költözik,mint eddig,ami bizony napi négy teljes óra utazgatást jelent majd.
Naponta többször is döntéseket hozunk,aminek azután viseljük a következményeit.Néha nagyon nehéz józanul és felelőségteljesen határozni.De most meg kell tennem,méghozzá hamarosan.Maradjak?Fájó kompromisszumokat hozva?Vagy álljak fel emelt fővel,fontosabbnak tartva,hogy a hátralévő években,amikor még muszáj dolgoznom,kedvvel,örömmel tegyem azt?Van-e reményem,hogy találok másik munkát?Merre induljak?Miben reménykedjek?De szabad-e megkeseredve,haraggal a szívemben elindulnom minden reggel dolgozni?Szabad-e sértettséggel átitatva élni az életet?Ha azt választom,hogy kilépek,lesz-e olyan szerencsém,hogy jobbat találok?Vagy legalább nem rosszabbat,de valamivel közelebb?
Merjek-e nekivágni újra az ismeretlennek? 56 éves vagyok:Még 3 évet mindenképpen kell dolgoznom!Végeztem előzetes piackutatást,nem tűnik reménytelennek,hogy másik munkahelyet találjak.Persze,ezt már megszoktam,ismerem a kollégákat,kezdjem ezt elölről?Istenem,milyen átkozottul nehéz!
