Tegnap hallgattam a rádióban egy műsort,a téma az volt,hogy megkérdeztek holland nyugdíjasokat, milyen foglakozást választanának,ha újra fiatalok lennének.
Rájöttem,hogy a világ legszerencsésebb embere vagyok,mert én újra és újra csak a repülést választanám.
1977 szeptember 01-én léptem be a Malévhez,először a tranzitban,földi-utaskísérőként dolgoztam,majd 1982-töl teljesült az álmom!Felvettek a légi utaskísérő tanfolyamra.
Rengeteg élményt,vidám,izgalmas percet kaptam ettől a csodálatos munkától.
Pár hónapja repültem csak,amikor a következő eset történt:
Akkor minden út során kaptunk napidíjat,amit a külföldi állomás forgalmi irodájában kellett felvenni.Általában a legfiatalabb megtiszteltetése volt,elmenni a pénzért és kiosztani a kollégáknak.
A közeli Bécsbe mentünk aznap,lévén a legújabb,az én dolgom volt a pénzért elmenni.A kapitányunk mondta,hogy majd hozzam utánuk a boltba.Mire a pénztárhoz értek,én is megérkeztem.Kiosztottam a járandóságot annak rendje-módja szerint,a kapitány kedvesen megengedte,hogy csak nézelődjek,vásároljak én is,nem kell sietnem,van idő.
A listával a kezemben,amin a fedélzeten maradó kollégák beszerzendői voltak,nekiindultam hát.Azért igyekeztem,nem bámészkodtam,gyorsan összeszedtem a karton sört,tusfürdőket,dezodorokat.
Mikor kiléptem az épületből az előtérre,nem hittem a szememnek....a repülőm ott gurult el előttem a betonon a felszállópálya felé.Sőt,az ablakból a pilóták még lelkesen integettek is.
Azt hittem valami tréfa csupán és mindjárt visszajönnek.De amikor láttam-az egyébként szép-felszállást,nem volt miben reménykednem már.
Leroskadtam a vásárolt áruhalomra és sírva fakadtam.1982 volt,még nem mászkáltunk szabadon "nyugatra",nálam volt a kollégák vámköteles holmija,és végül,de nem utolsósorban csak rövid ideje repültem.Szinte biztos voltam benne,hogy ezzel véget is ért a pályafutásom.
A könnyeimen keresztül láttam,hogy kanyarodik felém a bécsi állomásvezető autója.Széles vigyorral mondta:na most mi lesz Veled?
3 óra múlva érkezett egy sűrítő járat,azzal jutottam vissza Budapestre.Persze az ottani kollégák is remekül szórakoztak a riadalmamon.A járat kapitánya többször is kijött hozzám,csak azért,hogy összecsapja kezét és megjegyezze:hogy Te milyen sápadt vagy...
Egyfolytában arra gondoltam,hogy a kirúgásom után mihez kezdek majd.
Megérkeztünk Ferihegyre.A kötelező vámvizsgálatnál az én kapitányom várt.Már nem emlékszem csokit vagy virágot kaptam-e tőle,de a nagy ölelésre igen.Kiderült,hogy mire ők visszaértek a gépre,az utasok már bent ültek,azonnal indulni kellett.
A rákövetkező hosszú évek alatt,ahányszor csak összefutottunk,a szokásos kérdést,hogy hova-hova,egy "de mivel jössz vissza" komment kísérte!
A szerencsés hazatérést követően,megfogadtam,hogy egy jó darabig nem hagyom el a fedélzetet,csak már itthon,visszatérés után.Az élet azonban máshogy rendezte....de ezt majd holnap.
