Maléves pályafutásom kezdetén a tranz
itban dolgoztam.A legjobb barátnőim is abból az időből valóak.
Szerettem ott is dolgozni.A szabadnapjaim voltak az unalmasak,alig vártam,hogy újra mehessek.Információ,gépek utasainak indítása,fogadása,jegyek,csomagok és valamennyi kapcsolódó nyűg volt a napi feladat.
Ha rossz volt az idő,a gépek bizony nem tudtak felszálni,ha reménytelenül beállt a köd,törölték a járatot.
Ilyenkor,ha viszonylag közeli európai desztinációról volt szó,vonattal küldtük el az utasokat.A Máv általában plusz szerelvényt csatolt a menetrendszerű járatához,lehetőleg hálókocsit...de többnyire csak egy egyszerű másodosztályú vagont.Mi azt ígértük az utasainknak,hogy kényelmesen,fekve utaznak majd.
Ez történt egy berlini járattörlés esetén is.Kiosztottuk a pályaudvaron a peronon a helyjegyeket,a barátnőmmel egymásra néztünk,és elkezdtünk rohanni a kijárat felé, mielőtt még rájönnek szerencsétlen utasok,hogy bizony ücsürögniük kell Berlinig egész éjszaka.De a megvilágosodás hamarabb bekövetkezett,mint vártuk és pár harciasabb utasunk üldözésbe kezdett.
Szinte az életünkért futottunk.Barátnőmnek beragadt a cipője a sínek közé,de nem sokat törödött vele,mezitláb folytatta a menekülést.
Mikor elértük a buszt,felpattantunk és végre biztonságban éreztük magunkat.A söfőr indított és elindultunk vissza a reptérre.
Szégyen a futás....
