Hát ezzel kellett volna kezdeni,de most sem késő!
Az első utam!
Tu-134-s-sel.Teltházzal.Szegény elsőstuvi megáldva két frissen végzett újjal.
Még a régi módi szerint kézben vittük a tálcákat és üvegekből locsoltuk a bort,az üdítőt.
Rutinosabb kollégák tíz-tizenkét tálcát is feltornyoztak.Mi örültünk,ha mindkét kezünkből egyet-egyet botlás nélkül sikerült az utas elé lerakni.
Izgultunk,a repülő igencsak mozgott,az amúgy is remegő lábunk alatt.
Az újonc társam-akiknek mond a neve valamit:Győző- a visszaúton már gyakorlott öreg motorosnak érezte magát.Bátran egymásra rakott hat tálcát,és magabiztos mosollyal kilépett a világot jelentő utaskabinba.
De jaj,abban a pillanatban a tálcák önálló életre keltek és hangos puffanással a földön landoltak.
Győző először szoborrá merevedett,de utána megfordult,újra a konyha felé vette az irányt, egy elegáns mozdulattal átlépte a kupacot és csak annyit mondott:nekem mára ennyi volt!
A történet rövid volt,a tálcák feltakarítása annál hosszabbnak tűnt a vigyorgó utasok előtt.
Egy másik győzős történet:
Évekkel később együtt repültünk.Remek csapat volt,nem sokat szomorkodtunk.
Éjszakai útra ment a csapat,amikor három óra jut alvásra,ha az ember lánya,a szobába belépve azonnal álomba szenderül,
Győző és Gyuri nem volt rest kimókolni ,hogy előbb jussanak fel a szobába,mint mi lányok.
Mikor beléptünk a szobába minden volt benne,csak ágy nem!
Csak a vad röhögésre fedeztük fel,hogy a két kópé kicipelte a fekvőhelyeket a teraszra!
