Nem tudom, miről jutott most megint az eszembe...Tán a szomorkás januári szürkeség?
Butaság! Hisz mindig itt van velem, a gondolataimban, a szívemben. Bár voltak szüleim, mégis ő nevelt fel engem.
Gyerekként Anyunak szólítottam, mikor már gyerekeim lettek, egyszerre Dédi lett.
Millió emlék zsong a fejemben. Mégis az utolsó hetekről szeretnék írni most.
Régóta sejtettem már akkor, hogy közeleg a búcsú. Elfáradt. Úgy érezte, nincs már feladata. Addig gyönyörködve nézte a pici dédunokáit, de egyszerre kihunyt a fény a szeméből. Nem szívesen kelt fel többé. Minek.
Megpróbáltam erővel visszatartani. Civódtam vele, hogy öltözzön, üldögéljen inkább úgy. Hogy egyen. Hogy igyon. Hogy maradjon!
Minden áldott nap úgy mentem haza, hogy ott volt a lelkemben a rettegés a legrosszabbtól! Közeledett a Karácsony. Három napos utat kaptam. A házunkhoz közeledve, már tudtam, ő nincs már ott.
Ebben is kegyes volt hozzám. Csak 48 órát élt még a kórházban.
Bármit megtettem volna, ha csak még egyszer úgy ölel magához ,ha újra úgy szólít, ahogy csakis Ő tudott!
Önzés? Igen! Menni akart. Elég volt.
Lassan húsz éve ennek, de a fájdalom, amit a hiánya okoz, ugyanúgy éget. Vele együtt elment az otthon biztonsága, a gyermeki hit ,hogy van, aki minden bajra ha megoldást nem is talál, de vigaszt nyújt.
Bennem él tovább.
Szeretnék most már az lenni az én gyerekeim, unokáim számára, mint ő énnekem.
