Elsőszülött fiam nem volt éppen egyszerűen kezelhető gyermek. Rövid ideig járt bölcsibe is, az óvoda megkezdése előtt. A délutáni alvás már ott is kihívás volt neki, eredendően mozgékony és aktív fickó volt. A gondozónők az altatás ideje alatt,a lábán üldögélve olvasgattak,ezzel megakadályozva,hogy útra keljen....
Mikor kiscsoportos lett a helyzet nem változott, továbbra sem igényelte az ebéd utáni szundit.
Így esett, hogy egyik nap, mikor lefektették őket és az óvó nénik megnyugodva kicsit összegyűltek beszélgetni, ő fogta magát, felkelt és hazajött.
Fagyos kora délután volt, és nem kis meglepetés okozott, mikor a bejárati ajtóban megpillantottam az utódomat, rövidnadrágban és pólóban....
Az első ijedtségen és dorgáláson túljutva, azonnal siettem az ovi felé.
Alig léptem ki a kapun, mikor összetalálkoztam a kétségbe esett pesztonkával!
Szegény alaposan megrémült, hogy hova tűnhetett a rábízott bárányka....
A történetet megúsztuk baj nélkül, de az intézmény ajtajára még aznap délután egy reteszt szereltek, ami a mai napig őrzi a csemetéket,no meg annak emlékét,hogy az én pici fiam is odajárt egyszer!
